Seprűnyélen Magyarországon, Tunéziában, Zöld-foki szigeteken

A Zöld-foki szigeteken nem lehetett unatkozni. Mindenki másképpen töltötte a szabadságát. Volt olyan vendég aki egész nap vagy a hotel medencéjénél, vagy a tengerparti bárban múlatta az időt, és volt olyan is, aki az utazási irodák által ajánlott összes fakultatív programon részt vett. Mi az arany középutat választottuk, ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit, fűszerezve a gyalogtúrákkal. A fakultatív programokból az egynapos szigettúrára fizettünk be. Először kocsit akartunk bérelni, de annak előnyeit és hátrányait mérlegelve a csoportos kirándulást részesítettük előnyben. Jól tettük, a társaság kellemes volt.  Az időjárás felelős szeles, borús nappal lepett meg bennünket. Két busszal indultunk, és először a Santa Mariához közeli Murdeira partszakaszon álltunk meg. Levente, az idegenvezető elmondta, hogy a sziklás part mentén épülnek a sziget legdrágább apartmanjai. Rövid séta után továbbmentünk a fővárosba Espargosba, a domb tetején lévő kilátóhoz. Sajnos a homokfelhők miatt nem sikerült jó fotókat készíteni a tájról. A Pedra Lumei óvoda és iskola meglátogatása következett. A puszta közepén épült létesítményben játszó gyerekeken látszott, hogy hozzá vannak szokva a vendégekhez. A tanítónők megköszönték az ajándékokat, – ceruzák, tollak, plüssállatok, édességek – és körbevezettek bennünket a helyiségekben.

A gyerekek között eltöltött kis idő után Salinasba mentünk. A belépők megvétele után – 5 euró/fő – egy alagúton keresztül jutottunk be a sóbányába. A magas partszakaszról jól lehetett látni a kráterben fekvő – egymástól keskeny földutakkal elválasztott – tavakat. A hűvös, szeles idő miatt a fürdést kihagytuk, pedig szerettünk volna lebegni a sós vízben. A bátrabbak megmártóztak, és már jöttek is kifelé. Mi bementünk a hosszú földnyelven a partszakasz végéig. Közben gyönyörködtünk a különböző színekben játszó, sóval borított medencékben. Volt olyan terület, ahol már teljesen elpárolgott a víz, és a sómező tetején álltunk, páran  sókristályokat is gyűjtöttek.

A hosszú séta után Pedra Luméban ebédeltünk. Ebéd után lefényképeztem a tengerparton halat feldolgozó fiatalembert, az étterem melletti hajóroncsokat, az elhagyatott épületeket. Továbbindulva, egy végtelennek tűnő pusztán keresztül vezetett az utunk. A sivatag egyhangúságát csak az elszórtan heverő vadtökök szakították meg. Az idegenvezető elmondta, hogy a tökök mérgezők, ezért még az állatok is nagy ívben elkerülik. A helyiek óvatosan – a külső része is mérgező – összeszedik, és porrá törik. A megfelelő adaggal különböző gyulladásos betegségeket gyógyítanak. A sivatag közepén megálltunk egy kőhalmaznál, amit az idegenvezetőnk buszmegállónak titulált. Amikor megkérdeztem, hogy mitől buszmegálló, a válasz az volt: azért, mert itt állt meg a buszunk. Jót nevettem, majd Leventét utánozva, aki leguggolt, megnéztük a távolban hömpölygő vizet. Kiderült, hogy vízről szó sincs, a látványt a délibáb okozta. Következő “buszmegállónk” Buraconában volt, ahol hatalmas hullámok mosták a sziklákat. A kék szem – napsütésben a sziklák közti résen betekintve a víz csodálatos kék színben tündököl – borús idő lévén, fekete üregként tátongott.

Palmeirába – Sal kikötővárosa – már késő délután érkeztünk. Betértünk egy kisboltba, ahol utastársaink ajándéktárgyakat, pólókat, kávét, helyi likőrt vásároltak. Én a kikötő és a városka hétköznapjainak pillanatait próbáltam megörökíteni. Lefotóztam a sziklák közt horgászó fiúkat, a halászhálókat, csónakokat javító embereket, a kerítésfal tetején macskákkal játszó, valamint az út porában söröskupakkal gombfocizó gyerekeket.

A Sal-szigeti túra jól sikerült. A nyaralás többi napja pihenéssel, napozással telt. Amikor a két hét leteltével felszállt velünk a repülő, megállapítottuk, hogy ide is szívesen visszajönnénk.
Sal-sziget album

A Zöld-foki szigeteken pihenéssel és gyalogtúrákkal eltöltött egy hét után elhatároztuk, hogy megnézzük a fővárost, Esperagost. A templom utcájának végén a bank előtt várakoztak a kisbuszok, amelyek Santa Mariából a fővárosba mentek. A sofőr hangosan kiabálva hirdette a turisták felé az úti célt. Beszálltunk, majd ütemesen előre-hátra gurulva vártuk a következő útitársakat. 10 perc alatt megtelt a 12 személyes kocsi. Várakozás közben lefotóztam egy bódét, ahol állítólag nagyon finom hamburgert készítenek. Külső állapotát alaposan megnézve, úgy döntöttem, hogy itt nem fogok hamburgert enni.

Az eseménytelen 25 perces utat – a sziget egyetlen főútvonalán – egyszer szakította meg a sofőr. Ekkor az árokparton keresztül letértünk az útról, és egy gazdaságnál álltunk meg. A leszálló hölgy nem akart hinni a szemének, hogy a puszta közepén találja a címet, amit keres. A gépkocsivezető előzékenyen bekísérte a házba, és egyedül jött vissza. Innen tudtuk meg, hogy a cím jó. Ezután már csak a fővárosban álltunk meg. Kiszálláskor fizettük a viteldíjat, személyenként 1 eurót. Az iskolánál lefényképeztem a szünetben játszó gyerekeket. Megcsodáltuk a domb tetején lévő hatalmas gömböt, majd az aljában lévő házak között sétáltunk.

A főváros nem nagy, pár utca és a város szélén álló szegénynegyed. A központ és az azt környező utcák is vegyes képet mutatnak. Sok romos épület, viskó, mellettük emeletes, színesre festett házak, és kutyák mindenhol, még a kerítésfal tetején is. A főtéren zajlott az élet, főként férfiak beszélgettek, játszottak a hatalmas árnyas fák alatt. Amin meglepődtünk, hogy az egyik fa alatti asztalnál varrónő helyett egy varróférfi javította az emberek által hozott ruhákat. Az egyik utcában gyerekek játszottak papírdobozokkal. Szokásomhoz híven rengeteg fotót készítettem.

Lefényképeztem egy gumiszerelő műhelyt, kisgyerekeket akik kézen fogva jöttek ki az iskolából, a járdán gyümölcsöt áruló asszonyokat, a homokfutókat, melyek a macskaköves úton gurultak ki a városból a sivatagba. Sétánk közben betértem egy kisboltba, a tulajdonos kínai volt. Az egyik kis élelmiszerboltban Cabo Verde feliratú kávét vettem, a 25 dekás kávé 2.70 euróba került.

Miután többször végigsétáltunk az utcákon, és rájöttünk, hogy itt már nincs több látnivaló, beszálltunk az egyik kisbuszba, amelynek vezetője hangosan kiabálta, hogy Santa Mariába megy. Visszaérkezve az óceán partjára, beültünk az egyik étterembe. Az étlap árait nézve – 10 eurónál kezdődtek a főételek – megállapítottuk, hogy  jó döntés volt a hotelben a teljes ellátás befizetése. Ezen a szigeten minden nagyon drága. A másfél literes üdítők 2 euró, egy csésze kávé 2 euró, a parti bárban egy kis üveg sör és fél liter ásványvíz 5 euró, a fagylalt annyiba kerül mint itthon, egy kis pohár, kb 2 gombócnyi 1 euró. Útban a hotel felé a már csak a romos telken hatalmas karikával játszó gyerekek, majd a homokban focizó fiatalok miatt álltam meg fotózni.

A Zöld-foki szigeteken az első hét napozással, pihenéssel telt. A szállodában animátorok szórakoztatták a vendégeket. Délelőtt a tengerparton, délután a medencénél volt torna, aerobik, valamint a helyi táncokra is tanítottak bennünket. Minden este műsor volt a Salinas nevű étteremben. Mi a Cabo Verde  és a tropical táncestet néztük meg. Csütörtökönként a medence mellett terítettek a vacsorához. A szakácsok előttünk készítették, grillezték a húsokat, zöldségeket. Szólt a zene, helyi előadók játszottak, énekeltek. Hangulatos volt.

Naponta hatalmas sétákat tettünk, hol a homokban, hol a sziget másik felén a fekete kavicsos parton. A szállodától jobbra indulva a selymes meleg homokban egy használaton kívüli világítótoronyhoz értünk. A kisebb bozótosokkal tarkított hatalmas homokdűnék elképesztő látványt nyújtottak. Mindenfelé amerre a szem ellát krémszínű homok és homokbuckák. Néha megjelent egy hajlott csőrű madár. Percekig mozdulatlanul állt a ritkás bozótban élelmet keresve. Az óceán csodaszép volt, színe a kék és zöld több árnyalatában pompázott. A hullámok hatalmasak voltak, és nagy erővel csapódtak ki a homokos partra.

Amikor Santa Maria központjából kifelé sétáltunk, az utolsó házat elhagyva megint egy másik arcát mutatta a sziget. A selymes homok helyett rozsdaszínű sivatagos földúton mentünk órákon keresztül a tengerrel párhuzamosan. Itt a meredek partot hatalmas fekete kövek szegélyezték, és óvatosan lépkedtünk rajtuk kagylókeresés közben. Érdekes volt, hogy pár helyen rengeteg összetört kagylót találtunk, de épet egyet sem. Nem értettük az okát, de később megoldódott a rejtély. Egyik alkalommal láttuk, hogyan törik össze a kagylókat hatalmas kövekkel. Közel mentem hozzájuk, és az egyik fiatalember elmondta, hogy így szedik ki belőlük a friss kagylóhúst, amiket eladnak az éttermeknek, szállodáknak. Ők voltak a kagylóhalászok. A beszélgetés után gazdagabb lettem egy szép nagy kagylóval. Az Atlanti-óceán ezen része fürdésre nem alkalmas, ez a szörfösök kedvenc területe.

A mólóra szívesen kisétáltunk naponta többször is. Főleg a délelőtti órákban volt nagy a nyüzsgés. Megérkeztek a halászok kisebb-nagyobb csónakokkal.  A zsákmányt ládákban feladták a mólón lévő társaknak, akik talicskákba öntötték. Az asszonyok, férfiak a halakat helyben megtisztították, feldolgozták, és már árulták is. Volt aki nem aprózta el a vásárlást, és megvette a talicska tartalmát. Lefotóztam a fiatalembert is, aki mészkőből faragta a sziget jelképének tartott teknősbékákat. Az egyik árus egy tákolmányon kínálta portékáit.  A kagylókat először homokkal és kefével súrolta, majd alaposan megmosta, úgy tette az asztalra. A kisebbeket 1, a nagyobbakat 2-3 euróért árulta. Ezen a helyen bepillanthattunk a helyiek hétköznapjaiba.

Sal sziget album

Zöld-foki szigetek, már a neve is kíváncsivá tett. Mitől Zöld-foki, vajon van rajta zöld, vagy kopár, sivatagos és csak a neve színes? Január végén férjemmel elindultunk felfedezni a szigetek egyikét, Salt. Éjjel kettőkor szálltunk fel a Travel Service charter gépével, és 10 órás repülés – prágai, valamint Kanári szigeteki leszállás – után szerencsésen megérkeztünk az Amilcar Cabral Nemzetközi repülőtérre. A név ne tévesszen meg senkit, amilyen kicsi a sziget, olyan kicsi a repülőtér. A vízum kiváltásánál már érvényesült az itt lakók jelszava ” No stress”. A fiatalember alaposan megnézett minden arcot, és a betűket gondosan formálva, ráérősen töltötte ki a papírokat. Érdemes több útlevelet egyszerre odaadni, ez gyorsítja az ügyintézést. A vízum 25 euró/fő. A reptéri formaságok és a szállás elfoglalása után megebédeltünk, és a délutánt már az Atlanti-óceán partján töltöttük. A víz csodálatosan kék volt, az égen bárányfelhők úsztak, és az erős szél miatt rengeteg szörfös és kite-os – sárkányszörfös – szelte a habokat. A kíváncsiság hajtott bennünket, így késő délután a tengerparton még besétáltunk Santa Maria központjába. Fáradtan érkeztünk vissza, és vacsora után mély álomba merültünk.

A hosszú alvás és finom reggeli után megint a központba indultunk, igaz most nem a tengerparton. A 30 km hosszú és 14 km széles Sal fővárosa Espargos. Van pár látnivaló a szigeten, de amiért a turisták ide jönnek, az az állandó meleg, a hosszú, homokos óceánpart, és az öblök ahol – a szinte állandóan erős szél miatt – hódolhatnak szenvedélyüknek a vízi sportokat kedvelők. A búvárkodás is népszerű. A legsűrűbben lakott terület, és ahol a szállodák is vannak, az a sziget déli részén Santa Maria, mely négy-öt hosszú utcából áll. Az itt lakók nagy része az idegenforgalomból és a halászatból él. A régi, aprócska házak mellett többemeletes házak, szállodák épülnek. Először a templomba mentünk, ahol éppen mise volt. Nemcsak belül, hanem kint a kertben is sokan voltak. A helyiekkel együtt sok turista is részt vett a szentmisén.

A templom utcája vezet a főtérre, és ez Santa Maria központi része. Az utca tele van kis boltokkal, ahol a ház elé kirakott festmények, faáruk, bizsuk, afrikai hangszerek, ajándéktárgyak és a boltok előtt álló, egymással beszélgető eladók csalogatják a turistákat. Sétánk közben a mozgóárusok hol napszemüveget, hol sildes sapkát akartak megvetetni velünk. Kicsit zavaró volt, hogy nehezen hitték el, hogy nem vásárolunk.

A délutánt napozással, pihenéssel töltöttük. A másfél nap tapasztalatai alapján megállapítottam, hogy a Zöld-foki szigetek ezen része nem bővelkedik zöld növényzetben, viszont méltó a Sal – só – elnevezésre, mert még a szálloda előtti üres területeken is só kristályosodott ki a talajvízből.

Sal sziget album

November utolsó hetében Mátrafüredre utaztunk egy hosszú hétvégére. Pénteken a reggeli után először Kékestetőre kirándultunk. Az 1014 méter magasan fekvő, hófoltokkal tarkított hegycsúcson nagyon hideg volt. A fizető parkolóban alig volt egy-két autó. Először a motorosok emlékművénél álltunk meg. Már messziről feltűntek a kék, fehér, nemzetiszínű szalagok, melyek a fák közé kikötve lebegtek a hideg szélben. A síremlékeknél fotók, kis tárgyak emlékeztetnek az elhunyt motorosokra. A fényképek körül mécsesek, gyertyák égnek. Pár perces csenddel adóztunk az elhunyt motorosok emlékének.

Továbbsétálva a sífelvonó mellett megálltunk, és gyönyörködtünk az elénk táruló látványban. Hófoltok, csupasz fák, és a fák között megnyíló kékség, az égbolton gomolygó szürke felhők szépsége lenyűgözött bennünket. Az adótoronyba 480 forint a belépő, és lifttel is fel lehet menni a 45 méter magasan fekvő nyitott kilátórészbe. Fentről csodálatos a panoráma, a ködbe, párába burkolt dombok egy holdbéli tájra emlékeztettek. A kilátó alatti presszóban forró teát ittunk, és megnéztük a minipalack gyűjteményt. A mátrafüredi Sás-tónál is megálltunk, és a kis fahidakon keresztül jutottunk beljebb,-és beljebb a tó fölé. Délután Gyöngyösre kirándultunk. A sétálóutca egyik éttermében megebédeltünk, és sötétedésig az óvárosban kószáltunk. Az üzletek kirakatai már karácsonyi díszben pompáztak.

Szombat reggel nagy világosságra ébredtünk. Az éjszaka folyamán fehérbe öltözött a természet. Az ablakunk előtti fán a hófehér ágak és a rajtuk pirosló pár szem alma érdekes kontraszt alkotott. Mint a gyerekek, élveztük az idei első hóesést.

Sétáltunk a Bene patak partján, ahol a víz békésen csobogva, néhol kisebb vízesésként zuhogva csordogált medrében. A csupasz fák között a táj egyhangúságát csak a kialakított pihenőhelyek törték meg. A kisvonat végállomásánál – télen csak szombat, vasárnap közlekedik – átmentünk a szembelévő parkba. A folyamatosan hulló hópelyhek rátelepedtek a fákra, bokrokra, a még pirosló bogyókra. A főutcán keresztül elértünk a Kozmáry kilátóhoz. A kilátóból körülnézve megállapítottuk, hogy mindent belepett a hó, és fehér dunyha alatt alszik a táj. Vasárnap hazafelé utazva megbeszéltük, hogy a hideg ellenére télen is jó kirándulni.

Mátrafüred

Egerben sok a látnivaló, de péntekre rövid kirándulást terveztünk tekintettel az esti programjainkra. A novemberi melegben kabát nélkül indultunk a főiskolára. Itt egy kedves fiatalember elmondta, hogy csak bizonyos részek látogathatóak a felújítások miatt. A hatodik emeleten a Varázstoronyban lévő Csillagászati Múzeumban meghallgattuk az ismertetőt, és megnéztük az 1776-ból származó csillagászati berendezéseket. Utána átmentünk a Varázsterembe. Itt egy kedves diáklány a fizikai törvények alapján működő “varázsszereket” mutatott be. A torony keskeny lépcsőin felmentünk a kilencedik emeletre, és a Panoráma teraszon gyönyörködtünk a városban. Az csak természetes, hogy mindent lefényképeztem felülről is. Az 53 méteres torony tetejében lévő sötétkamrában a periszkópon – camera obscura – keresztül – a fehér, köralakú asztalra vetítve – néztük, hogyan zajlik az élet Eger belvárosában. A sétálóutcában megebédeltünk, és készültünk az esti programokra.

Öt órakor a Megyei és Városi Könyvtárban megnéztük Korponay Margó festőművésznő kiállítását. A festmények nagyon tetszettek. Az egri színházban a Prolik – Ingyenélő – bemutatóján sokan voltunk. A Máté Gábor rendezte előadás jól sikerült, a tragikomédia végkifejlete hatásos volt, és meglepetést okozott a nézőknek. Szombaton a Dobó térről induló Dottó kisvonattal a Szépasszony-völgybe kirándultunk. A pincesoron sétáltunk, megcsodáltuk a hatalmas parkot. Itt a néha megerősödő szellő játszott a száraz falevelekkel, belekapott a még fán lévőkbe, és azok pörögve hullottak az avarba. A pincék előtti teraszokon sokan üldögéltek az őszi napsütésben, és a finom egri borokat kóstolgatták. Miután alaposan körülnéztünk a völgyben, a kisvonattal visszaindultunk a Dobó térre.

Kiállítás

Prolik

Ebéd után az Érseki Palota mögött befizettünk az óránként induló “Város a város alatt ” programra. 2007-ben a Város a város alatt egyike lett Magyarország 7 legérdekesebb építészeti emlékének. Az egykori érseki pincerendszer meglátogatását kár lett volna kihagyni. Az idegenvezető fiatalember 50 percen keresztül mesélt a pince kialakításáról, a tufakövek kitermeléséről, hasznosításáról, a borok – dézsmák – tárolásáról, majd a pincerendszer felújításáról, és a cseppkövek kialakulásának okáról. A jövőről is beszélt: “Ebben a pincében fogja a város bemutatni életképekben, interaktív jelenetekben fény és hanghatásokkal gazdagítva a város történetét 1004-től, (a püspökség alapításától) 1687-ig (a törökök kivonulásáig).” Barátnőmmel elhatároztuk, hogy ha ez megvalósul, megnézzük.

A várhoz közeli Marján cukrászdában megkóstoltuk a 2009 év – Pándi meggytorta – és a 2010 év – Szilvásgombóc torta – ország tortáját. Vasárnap a minaretnél kezdtük a városnézést. Hősies elszántságunkat – miszerint felmászunk a 97 lépcsőn – csak az gátolta meg, hogy megláttuk a szűk és sötét, egy embernyi széles feljáratot. Szégyen ide, szégyen oda, visszakértük a belépő árát. A jegyárus reagálásából rájöttünk, hogy nem mi  vagyunk az elsők, és valószínűleg az utolsók sem, akik nem bírják a bezártságot. A közelben lévő Marcipánia Múzeumban alaposan elidőztünk. Ámultunk, és bámultunk, hogy milyen csodás dolgok készülnek cukormasszából és marcipánból.

Marcipánia

Kopcsik Lajos Oszkár-díjas cukrászmester kiállítása egyszerűen álomszép. Szerencsénkre Kopcsik Lajos is jelen volt, így szívből gratuláltunk neki a gyönyörű kiállításhoz. A délutánt az egri vár meghódításával töltöttük. Szebbnél-szebb fotókat készítettünk az alattunk fekvő városról, a templomtornyokról, a háztetőkről.

Esti programunk a fényárban úszó nevezetesebb épületek lefényképezése volt. Így telt a programokkal teli hetünk Egerben.

Eger

November első hetét barátnőmmel Egerben töltöttük. Az időjárás felelős szeret bennünket, mert egész idő alatt ragyogó napsütés és 15-18 fok körüli hőmérséklet volt. Megérkezésünk után elfoglaltuk a szállást, és elindultunk felfedezni Egert. A Széchenyi utcában – sétáló utca – először a Telekessy Patikamúzeumot néztük meg. A bent lévő hölgy színesen mesélt a patika létesítéséről, a régi bútorokról, a tufakőből készült házról. Továbbsétálva beültünk a Dobos cukrászdába, és finom süteménnyel kényeztettük magunkat. Az egri Bazilika – 1831-1836 között épült – gyönyörű. Mécsest gyújtottunk, fotóztunk, és kívülről is körbejártuk a hatalmas épületet.

A színház megnézése után az Érsekkertben – a helyiek Népkertnek hívják – sétáltunk. A park az ősz színeiben pompázott. Közel a főbejárathoz figyelemreméltó alkotás van elhelyezve, a padon ülő Bródy Sándor és a mellette álló Gárdonyi Géza szoborcsoportja. A patak partján bóklászva a várhoz jutottunk, majd a Dobó téren fejeztük be kirándulásunk első napját.
Pihenésünk másnapján Síkfőkútra mentünk. Barátnőm már járt itt sok-sok évvel ezelőtt, és örült, hogy felidézheti az akkori élményeit. A táj gyönyörű volt, a mély völgyben fekvő két tavat rozsdabarna levélszőnyeg borította. A kopár és lombkoronás fák között besétáltunk az Attila-kúthoz, és élveztük az erdő szépségét és csendjét.

A Síkfőkúttal egybeépült Noszvajon a De la Motte kastélyhoz mentünk. A késői barokk, copf stílusú épületet és berendezését érdemes volt megnézni. A noszvaji református templomról is készítettünk fényképeket. Bogácson – folyamatosan fejlődő, kellemes kis fürdőváros – és Mezőkövesden keresztül tértünk vissza Egerbe. Egy kisvendéglőben megvacsoráztunk, majd a kivilágított belváros girbe-gurba utcáit, meredek lépcsősorait jártuk végig.

Következő nap is kellemes időre ébredtünk, így reggeli után elindultunk Szilvásváradra. Útközben megálltunk Szarvaskőn. Elsétáltunk a vár aljáig, de meghódítását kihagytuk, mert Szilvásváradon hosszú túra várt ránk. A patak parti házaknál, bementünk az egyikbe, ahol csipkebogyó lekvárt árultak. A barátságos háziasszonnyal jól elbeszélgettünk, elmesélte nekünk a lekvárkészítés fortélyát. Egy üveg lekvár kb. másfél kiló csipkebogyóból készül, és sok munkát igényel. Ezt az ára is tükrözi, egy üveg 2000 forintba került. A kellemes beszélgetés, fotózás után Szilvásváradra mentünk.

A kis vonattal húsz perc alatt felértünk a Gloriett tisztásra. A Szalajka-forrástól felfelé indulva a fakorláttal szegélyezett, szerpentines, meredek úton, néhol fagyökerek alkotta lépcsőkön, és tufaköveken keresztül jutottunk fel a 600 méter magasan fekvő Istállós-kői ősemberbarlanghoz. Az alattunk fekvő tájat betakarta az összefüggő színpompás avar.

Lefelé menet is sokat fényképeztünk, mert nem tudtunk betelni a látvánnyal. A Szalajka-forrástól gyalog indultunk a park kijáratához. Útközben gyönyörködtünk a Fátyol-vízesésben, a Szikla-forrásban, a Szabadtéri Erdei Múzeumban, a pisztrángos tavakban, a Kárpátok őre alkotásban. A vadasparkban sétáló őzeket sok gyerek és felnőtt csodálta.  Az utunkat végigkísérő patak partján szebbnél-szebb fák, bokrok késztettek megállásra és fotózásra. A kellemes napot a kijáratnál lévő egyik étteremben vacsorázva fejeztük be.

Eger

2010.10.09 Szombat, Sfax

Reggeli után az 52/b busszal bementünk Sousseba, onnan taxival a luázs állomásra. Megvettük a jegyet 7,6TD/fő, és elindultunk a 127 kilométerre lévő Sfaxba. Az autópályán két óra alatt odaértünk. Az új városrészben a modern, emeletes házak között sokat araszoltunk, szombat lévén nagy volt a forgalom. A luázs állomástól 10 perces sétával a medinában voltunk. Először az LP térképe alapján a Kasbát néztük meg.  A belépőjegy 4TD/fő, a fotójegy 1TD volt. A belső termekben szerszám, használati tárgyak, arab írás kiállítás van. A falakon elhelyezett régi fotókat is érdemes volt megnézni. A kilátás a tetőről gyönyörű. A lőréseken keresztül megcsodáltuk a helyrehozott tornyokat, csipkés kőfalakat. Az udvaron különböző kőzetek, valamint a falépítés folyamatát bemutató mintadarabok vannak elhelyezve.

A Kasba után – a térkép szerint – a fal belső oldalán elindultunk felfedezni a medinát. A medina falában kialakított Diwan kávézóban megpihentünk, a fenyőmagos mentatea nagyon ízlett. Szokás szerint itt sem kaptunk itallapot, de a két dinár elfogadható ár volt a teáért és a kávéért. Az LP szerint haladtunk, nagymecset, Funduk, – volt vendégfogadó, most kovácsok műhelye – Dar Djellouli Múzeum, – gazdag kereskedőcsalád palotája – ez különösen tetszett. A fedett kelmebazárban sokat sétáltunk. Elképesztő mennyiségű ruhaanyag van még a szűk utcákon is felhalmozva. Nők válogattak mindenhol, és rögtön átvitték a szomszédos varróműhelyekbe megvarratni az anyagokat. Élmény volt figyelni ahogy zajlott az élet a bazárban.

Visszafelé úttalan-utakon, kis falvakon keresztül jutottunk el Monastirba. A gépkocsi vezető gondolt egyet, megállt egy kávézó előtt, az egyik utast beküldte kávéért és üdítőért, majd mentünk tovább. A buszok este ritkábban járnak, de 8 órakor már a szállodában voltunk. Sfax nagyon tetszett.

2010.10.10 Vasárnap, Monastir

Borús volt az idő, ezért dél körül bementünk Monastirba. Sétáltunk a medinában, a tengerparton, majd megnéztük a mauzóleumot. Itt is voltunk már, de nem akartam kihagyni. Zárás előtt érkeztünk, csatlakoztam egy francia csoporthoz – nekik kinyitották az emeletre vezető ajtót – és készítettem pár fotót. Mire kijöttünk, szakadt az eső ezért a városnézést befejezve visszamentünk a szállodába.

2010.10.11 Hétfő, Hergla

Reggeli után megkérdeztem a recepcióst, hogyan jutunk el Herglába, ami 45 kilométerre van a szállodától. Azt mondta, menjünk taxival, 25 euróért elvisznek. Megköszöntem a segítőkész tájékoztatást, majd bementünk Sousseba. A buszvégállomástól indulnak a sárga kisbuszok, – iránytaxik – megkérdeztem mennek-e Herglába, mentek. 2TD/fő. A szép kis halászfaluban sokat sétáltunk, fényképeztünk.

A kisbusszal visszamentünk Sousseba, és a kedvelt Ribat Drink vendéglőnkben megebédeltünk. A délutánt a medinában töltöttük. Itt is kószáltunk, megkerestük a Sofra ciszternát, először nem találtuk, de nem adtam fel, megtaláltuk. Sajnos csak kívülről tudtuk körbejárni, mert zárva volt. Addig bolyongtunk, míg egy rendőri intézkedés közepén találtuk magunkat. Továbbsétálva rájöttünk, hogy rossz helyen vagyunk, mert az ajtókban hiányos öltözetű lányok lesték a rendőröket. Gyorsan irányt változtattunk, és még eltöltöttünk kis időt a medina más részein. Ez is jól sikerült nap volt.

2010.10.12. Kedd

Az időjárás felelős jó idővel köszönt el tőlünk. Fürödtünk, napoztunk, búcsúztunk Tunéziától.

2010.10.13 Szerda

Fél 10-kor jött értünk az utazási iroda busza, és indultunk a repülőtérre. A gép pontosan indult, az ebéd finom volt, és szerencsésen megérkeztünk.
Jól éreztük magunkat, visszamegyünk.
Tunézia album

2010.10.04 Hétfő, El Djem

A két napos lustálkodás után elindultunk El Djembe, ahol a világ harmadik legnagyobb amfiteátruma található. Már korán reggel az 52-es buszt vártuk, hogy Sousseba menjünk. Megállt egy luázs, megalkudtunk, – 2TD/2fő -és rögtön az állomásra vitt, ahol csak átszálltunk az El Djembe menő luázsra. Megvettük a jegyeket, – 4,10TD/fő – 20 perc alatt megtelt az autó, és indultunk. Egy óra múlva megérkeztünk, és rövid séta után már az amfiteátrum főbejáratánál álltunk. Két éve voltunk itt egy szaharai túra keretében, de az itt töltött idő nagyon kevés volt, most ráértünk.

Először kívülről jártuk körbe az amfiteátrumot, majd órákig bolyongtunk, és nézelődtünk az ódon falak között. Az amfiteátrum 1979 óta a világörökség része. A belépő 8TD/fő, a fotójegy 1TD volt. Férjem szerint itt is minden boltívet és lépcsőt lefényképeztem, az biztos, hogy kívülről-belülről, alulról és felülről is megörökítettem a látottakat. Nem bírtam betelni a látvánnyal. Az amfiteátrum után a múzeum következett. Útközben, egy kis cukrászdában megettünk egy-egy tortaszeletet, 1TD/darab. Közben az eladóval – kellemes fiatalember – jól elbeszélgettünk. A múzeumba az amfiteátrumi belépővel mentünk be. A mozaikok csodálatosak voltak, kár lett volna kihagyni. A múzeum nem nagy, de itt is el lehet tölteni egy-két órát.

A kertben az ásatások között megpihentünk, majd átmentünk az úton, és a sínek túloldalán megnéztük az ottani ásatásokat, ami leginkább egy szeméttelepre hasonlít. Kár érte. Mellette szép házak, a házak előtt barik legeltek. A postán pénzt váltottunk, 100 Euró/191,5TD volt. A főutcán a kisboltban vettünk egy lepényszerű kenyeret, – 0,25TD – finom volt. Visszafelé is a luázst választottuk. Sousseban a végállomás kint van a város szélén, innen gyalog mentünk a medina felé. Közben elbeszélgettünk két kisfiúval. Miközben az egyikkel beszélgettem, a másik a férjem hátizsákjából elemelte az üdítőket. Utána már, jobban figyeltünk. A medinában – óváros – beültünk a két éve megismert kellemes vendéglőbe a ribatnál. A tulajdonos régi ismerősként üdvözölt bennünket, amin meglepődtünk, de jólesett, hogy így emlékezett ránk. Két éve Sousseban nyaraltunk, és többször ebédeltünk nála. Gyümölcs dzsúz 2,5TD, szendvics 2,5TD, dobozos cola, boga 2TD volt. Kis séta a bazárban és a medina oldalában lévő buszvégállomásról – 52/a – indultunk vissza Monastirba. A buszjegy 0,8 TD/fő volt. Az időjárás ma is kényeztetett bennünket.

2010.10.05-06, kedd, szerda

Nagyon kellemes meleg volt, 30-32 fok. Fürödtünk a tengerben, napoztunk, kagylót gyűjtöttünk, sajnos csak aprókat találtunk.

2010.10.07 csütörtök, Kairouan

Reggeli után megint a megállóba mentünk, és reménykedtünk, hogy a busz előtt érkezik a luázs, de most nem jött. 52/a busszal bementünk a soussei medinához. Innen taxival – 2TD – elmentünk a luázs állomásra. A jegyek megvétele után, – 3,9TD/ fő – indultunk Kairouanba. A kisbuszban már ültek, és milyen a véletlen, egy magyar házaspár is útitársaink között volt. Beszélgettünk, a városban egy darabig együtt mentünk, aztán elváltunk, mert mi a Lonley Planet útikönyv térképén bejelöltek alapján néztük végig a medinát. A nagymecsetben megvettük a napi bérletet, – 8TD/fő, 1TD a fotójegy – ami több helyszín megtekintésére volt jó. Először a nagymecsetben időztünk, persze csak a külső udvarban nézhettünk szét, az imatermet is kívülről fényképeztem le.

Később kóboroltunk a szűk, igazi arab hangulatot árasztó kis utcákban. A háromkapus mecset megnézése után a Barouta étterem kerthelyiségében kuszkuszt ettünk, – 5,5TD – alkoholmentes sört, – 3,5TD – ittunk. Itt kaptunk étlapot, de fizetéskor a zöldséges kuszkusz helyett a bárányos kuszkusz került felszámolásra. A pincér mosolyogva vette tudomásul a helyesbítést. Érdekes, egyik helyen sem a mi javunkra tévedtek. Ebéd után a Bir Barouta házat néztük meg, ahol teve forgatja egy kút kerekét. A felhúzott víz a monda szerint a mekkai Zemzem kút vizével van összefüggésben. A korsóban kínált vizet nem kóstoltuk meg. A Szidi Ábid el-Garjáni-závija – mauzóleum – zárva volt, nem tudtuk megnézni. Az innen nem messze lévő kormányzó házát – amiben most szőnyegbolt működik – megnéztük, de szőnyeget nem vettünk.

Gyönyörű a ház belseje. Közben a szuk árusai kinyitottak, és végigsétáltunk közöttük. Az árusok nem voltak nagyon rámenősek, de vásárolni sem akartunk. A “la sukran”, nem köszönöm után békén hagytak bennünket. A medina külső fala mellett felsétáltunk az Aglabida medencékhez. A modern épületen belüli lépcsősoron keresztül jutottunk fel a tetőre, és néztük meg a két nagy medencét és a két kisebb ülepítőt. Még a temető melletti mauzóleum – Szidi Szahab závija – volt hátra, amit szintén érdemes volt megnézni. Természetesen itt is csak a külső udvarokban sétálhattunk. A közeli luázs állomásról most Monastirba mentünk, – 5,6TD/fő – és a szokásos 52/a busz vitt a szállodánkhoz. Élménydús napunk volt.

2010.10.08 Péntek

Első borús napunkra ébredtünk, de a délelőtti órákban már hét ágra sütött a nap. Pihentünk, fotóztunk, élveztük az októberi 30 fokot.

Tunézia fotók

Az idén korán beköszöntött az ősz. Elhatároztuk, hogy október elején a hidegből elutazunk a melegbe, Tunéziába. Két héten keresztül 30 fok feletti hőmérséklet volt, és csak egyszer esett az eső. Monastirban – Skanes Beach – volt a szállásunk. Utazás előtt elterveztük, hogy egyik nap strandolunk, másik nap kirándulunk. A Lonely Planet, Tunézia könyve kiváló útitárs, esténként kinéztem, és a könyvben leírtak alapján megterveztem a másnapi kirándulást. Minden utunk jól sikerült, és rengeteg élménnyel lettünk gazdagabbak. Nyaralásunkról naplót is vezettem, így könnyű visszaemlékezni a kinti eseményekre.

2010.09.29 Szerda

A repülőgép reggel kilenckor indult Ferihegy 2/b-ről Tunéziába. A Travel Service szolgáltatásával meg voltunk elégedve, az étel finom és az italválaszték is megfelelő volt. Két és félóra repülés után leszálltunk Monastirban. A Kartago Tours képviselője várt bennünket, és rövid várakozás után buszunk elindult a különböző városokban lévő szállodákhoz. Mi érkeztünk meg először. Az Amir Palace kellemes, szép hotel, nekünk minden szempontból megfelelt. A takarítás hagyott némi kívánnivalót maga után, de nem foglalkoztunk vele. Egy órakor már a szálloda előtt lévő buszmegállóban vártuk a Monastirba menő buszt. 20 perc alatt értünk be a medina – óváros – oldalában lévő végállomáshoz. A buszjegy 0,66 dinár/fő. 1 dinár kb. 150 forint volt. A taxis 6, majd 5 dinárért akart bevinni bennünket. A tengerparton megebédeltünk, pizza 4, cola, boga – citromos üdítő – 1,5 dinár volt. Ebéd után sétáltunk a tengerparton, a jacht kikötőben, megnéztük a ribatot, – erőd – bementünk a medinába. Az óvárosban a turisták által nem látogatott szűk kis utcákban kószáltunk. Közben az Ezeregy éjszaka meséinek jelenetei elevenedtek meg szemeink előtt.

Elmentünk a Jázmin Centerbe, – ez a várfal belső részén épült modern áruház, fix árakkal – itt megnéztük, hogy egy-egy termék mennyibe kerül. Ezután a bazárban már tudjuk, hogy a mondott ár egyharmadával is jól jár az eladó. A várkapun kisétálva a posta impozáns épületét is megnéztük.

A posta melletti Monoprix áruházban üdítőket vettünk, mert nagyon meleg volt még az esti órákban is. Sajnos a mecsetet csak kívülről tudtuk lefényképezni. A medina falánál felszálltunk a Sousseba menő – 52-es – buszra, és ez a szállodánk előtt tett le. A vacsora finom volt, a pincér nem volt kedves, mert ma nem ittunk semmit.

2010.09.30. Csütörtök

A reggelivel is meg voltunk elégedve, bőséges volt a választék. Igaz, én a két kroaszannal  és a rávaló lekvárral kiríttam a tányérjukat megpúpozó reggelizők közül. Délelőtt kisétáltunk – a szállodával szemben lévő hatalmas üres területen keresztül – a kis boltokhoz. Itt az árak drágábbak mint Monastirban. A másfél literes cola 1,6 bent 1.3TD, ásványvizek 0,9 bent 0,5TD. Általában itt vettük meg az üdítőket. Pihentünk, fürödtünk, de a nagy szél miatt délután már az uszodánál napoztunk. Este sétáltunk a tengerparton, ahol rengeteg volt a szemét, moszat. A szél sok mindent kisodort a partra. Vacsoránál pincérünk szó nélkül elvitte előlünk a poharakat, amikor jeleztem, hogy inni szeretnénk, meglepődve visszahozta. A pohár bor 3, a boga 2.10TD volt számla nélkül, pár nap múlva másik pincérünknél csak 2TD volt a pohár bor, persze számlával. Vacsora után kisétáltunk a repülőtér felé, de a kihalt utcákon nem volt kedvünk sokat sétálni. Az Amir Palace hotel a Skanes Beachen van. Ez egy üdülőterület Monastir és Sousse között. Monastir 6, Sousse 20, a repülőtér 2 kilométerre fekszik. Sajnos este itt nincs mit megnézni, de pihenésre kiváló.

2010.10.01 Péntek, Mahdia

Mai napra Mahdiát terveztük, ami kb. 53 kilométer távolságra van tőlünk. Reggeli után az 52-es busszal bementünk Monastirba. Itt kiderült, hogy luázs – 8-9 személyes kisbusz, ami akkor indul, ha megtelik – nem megy Mahdiába. A gépkocsivezetők 15, 25, illetve 35TD-ért elvittek volna, de mi a metrót választottuk. A végállomás közel van a busz és luázs állomáshoz. 11 órakor indultunk, a jegy 3.30 dínár/fő oda-vissza útra. A modern vonattal egy óra 15 perc alatt Mahdiába voltunk. Rövid séta után a pénteki piac forgatagában találtuk magunkat.

Bóklászás a piacon, majd felsétáltunk a tengerparti sziklákon lévő kis kávézóhoz. Megebédeltünk, – az étlapot csak többszöri kérésre kaptuk meg – később a tengerparton kisétáltunk az Afrika fokhoz. Keresztül-kasul bejártuk a kisvárost,  és megállapítottuk, hogy a ribat melletti ásatás – két éve voltunk itt – szépen halad. A tenger itt gyönyörű, a víz kristálytiszta, és a mélységnek megfelelően különböző színekben pompázó. Először egy arab fiatalember kezében lévő tintahalat csodáltam meg. Ő franciául magyarázott, én angolul próbáltam megértetni magam. A lényeg, hogy megengedte, hogy lefotózzam friss szerzeményét.

Utána a csónakokat, és a csónakból halászó fiatalembereket, valamint a felettük – a napi betevő reményében – kőröző madarakat figyeltük. Hosszú sétánk után a városka központi terén a hatalmas fák árnyékában megkávéztunk, – itallapot itt sem kaptunk – kávé 1TD, kapucsínó 1,5TD volt. A metró 18.35-kor indult Monastirba. Az 52/b busszal este 8 órára a szállodában voltunk. Ez a napunk is kellemesen telt el.

2010.10.02-03 Szombat, vasárnap.

Nagyon meleg volt, pihentünk a parton, fürödtünk a tengerben. Közben szorgalmasan fényképeztem a parton sétáló tevéket, a kis pálmákat, édességet, gyümölcsöt kínáló árusokat.

Az Amir hotelnek nincs tengerparti étterme, ezért a Ruspina hotelnél lévőben ebédeltünk. Brik – rétesszerű tészta omlettel töltve, és kisütve – 5TD, felejthető volt. Este negyed hatkor a hotel alkalmazottai összeszedték a matracokat és törölközőket. Nem zavarta őket, hogy a vendégek még jól érezték magukat. A kiűzetés után sétáltunk a part mentén a kellemes meleg vízben, és gyönyörködtünk a naplementében.

Tunézia album