Seprűnyélen Magyarországon, Tunéziában, Zöld-foki szigeteken

Őrségi kirándulásunk harmadik napjára a térség kis falvainak megtekintését terveztem. Házigazdánk útmutatása alapján kicsit változtattam az útiterven. Őriszentpéterről Szomoróczra mentünk. A falu lakossága 1920-ban fegyverrel küzdött azért, hogy visszacsatolják Magyarországhoz, ez 1922-ben meg is történt. Később - 2008-ban - megkapták a legbátrabb magyar falu címet. Megkerestük az erdő szélén lévő emlékhelyet, és amíg fényképeztünk, megszólított bennünket egy Szlovéniából érkező fiatalember. Mondta, hogy Domokosfán is szívesen látják a turistákat, és ott is gyönyörű a táj. Az invitálásnak nem tudtunk ellenállni, és a földúton átmentünk a kis faluba. A domboldal tetején lévő templomnál elidőztünk, gyönyörködtünk a tájban, a virágokkal teli portákban. Visszaúton megálltunk a szomoróczi haranglábnál, megnéztem a belsejét is, és a az ajtóra kiírt kérésnek megfelelően  ellenálltam a kísértésnek, - bár szerettem volna - és nem húztam meg a harangkötelet.

Bajánsenyén az út szélén egy kis tó van. Partján étterem, körülötte fák, bokrok, a füves területen a régi paraszti élet nélkülözhetetlen eszközei, mint eke, borona, szekér, szőlőprés, hordók vannak elhelyezve. Az elkerített részen lovak legelésznek.

Őriszentpéteren a XIII. században épült Árpád-házi templomba tértünk be. A várárokkal körbevett hatalmas épület karzatáról jó fotókat tudtam készíteni az egyszerű templombelsőről.

Innen Pityerszerre mentünk. Útközben többször megálltunk, mert a táj - Őrségi Nemzeti Park - egyszerűen varázslatos. Az utat felváltva szegélyezték erdők, mezők, gyönyörű növények. Minden fát, virágot le akartam fotózni. Közben csalánbokorba is sikerült belelépnem, és egy vizesárok is elkerülte figyelmemet, jó, hogy sekély volt. Persze ez sem szegte kedvem, gyűltek a növényekről, gombákról, pillangókról készült fényképek. A Szalafő-pityerszeri falumúzeum nagyon érdekes. Szerencsénkre érkezésünkkor indult egy csoport, akikhez csatlakoztunk. A Wikipédiában már olvastam a skanzenről, de az idegenvezető ízes előadását hallgatva szinte visszarepültünk az időben. A fiatalember érdekfeszítően mesélt a térségről, a szerek jelentőségéről, a házakról, építészeti kialakításukról, az itt élt emberek életmódjáról. Előadását humorral fűszerezte, mi pedig figyelmesen hallgattuk, közben megcsodáltuk a régi bútorokat, berendezéseket. Itt is sok fényképet készítettem. A falumúzeummal szembeni kis étteremben őrségi ételeket ettünk, és nézelődtünk a falusiak által fenntartott “szatócsboltban”. Az udvaron fazekasműhely, mézeskalács készítő várja az érdeklődőket. Nagyon jól éreztük magunkat, de az idő haladt, és továbbindultunk.

Kétvölgy nem véletlenül kapta nevét, dimbes-dombos helyen, völgyek között fekszik, a Vendvidék része. Szerettünk volna átmenni Felsőszölnökre, de csak erdei út vezet oda, így visszafordultunk, és Szentgotthárdon keresztül jutottunk el a faluba. Megnéztük a templomot, a szemben felállított régi kis tűzoltókocsit, és az embereket, akik sürögtek-forogtak, az esti lakodalomra készülve. A falu közepén egy kis tábla jelezte az utat - 3.8 kilométer - a Hármashatárkőhöz. A Hampó völgyben sétálva, már jóval túl voltunk ezen a távon, amikor a szembejövő fiatal pár elmondta, hogy még legalább egyórás séta az emlékmű. A szürkületben nem mentünk tovább, ez is egy ok a visszatérésre.

Vasárnap délelőtt Őriszentpéteren sétáltunk. A templomban mise volt, a templomkerti játszótéren gyerekek hintáztak, csúszdáztak. A központban a szökőkút melletti - virággal befuttatott - pergola alatt megpihentünk, és kicsit szomorúan nyugtáztuk, hogy az élményekkel teli, hosszú hétvége véget ért.

A bejegyzés kelte : 2010. augusztus 31., kedd - 16:11, és Őrség kategóriába helyezve. A bejegyzésre érkező hozzászólások hírcsatornája: RSS 2.0. A végére ugorhatsz és választ hagyhatsz. Pingelés jelenleg nem engedélyezett.