“A parlamentnek könnyen elfajulható, esetleg erőszakos választásokkal is súlyosbított uralmát a száz év előtti centralisták az emberi szabadságjogok minél szélesebb és hatékonyabb alkalmazásával próbálták ellensúlyozni. Különösen nagy reménységgel tekintettek a „szabad egyesülhetési jogra”. Maga Szalay László* is négy cikket írt 1847-ben az egyesülési jogról, melyet az emberi természetből, ősi ösztönökből vezetett le, s melyben az emberi társadalom kiindulási pontját s egyszersmind jövendőjét is látta. Mint a haladás hívője egyúttal abban is hitt, hogy egyesülés által, az elv minél szélesebb körű alkalmazásával szinte a végtelenbe növelhető a nemzetek és az emberiség ereje és boldogsága. Annyira lényeges dolognak tartotta ezt az emberi életben, hogy az „egyesülési szabadságot” túlságosan gyönge kifejezésként mellőzni kívánta, s helyében az egyesülési jogról szeretett beszélni, mint ahogy a sajtószabadság helyett is a sajtójog elnevezést ajánlotta, ezzel is jelezve, hogy az írás és közlés szabadsága is az embernek leggyökeresebb, alapvető jogai közé tartozik.”
“A baj csak az, hogy az utat valahol elvesztve, az egyesülési jognak nemzeti társadalmat szervező erejéről és ennek nagy lehetőségeiről éppúgy lemondottunk, mint a szabad községekben* rejlő erőkről. Negyvennyolc előtt a hazafiak a többszázados rendiség terhét cipelték vállukon; a mi helyzetünket most hasonlóképpen száz esztendő elveszett alkalmai nehezítik.
”
Szegfű Gyula „Valahol utat vesztettünk”
