Napjaim

Tehetség alatt az átlagot számottevően meghaladó, tehát kivételes adottságot, potenciát, ígéretet, vagyis a tehetséget értjük. De ha a tehetséges gyermek a későbbiekben ezt be is bizonyítja, vagyis veleszületett adottságait valóra váltja, akkor ő már nem ígéret (”tehetség”), hanem képességeit bizonyító “valaki”. A jelenlegi magyar nyelvben nincsen megfelelő szó a megvalósult tehetségre, legfeljebb azt szokták mondani: “nagy” művész, tudós, államférfi. Így József Attila vagy Bartók Béla sem nevezhető már tehetségnek, hanem csakis képességeit igazoló nagy költőnek és muzsikusnak. Jó lenne újra használni az erre a fogalomra a reformkorban elfogadott és találó talentum megnevezést. Hiszen az adottság-képesség fogalompárja mellett kivételes szintjüket a tehetség-talentum ikerszavak fejezik ki.

Géniusznak nevezzük a különleges, párját ritkító szellemi teljesítményre képes embereket. (Helyesebb ezt a megnevezést használni a közkeletűbb, de a hétköznapi nyelvben már lejáratott zseni helyett.) A szó eredete a görög időkig nyúlik vissza, amikor úgy vélték, hogy a kivételes alkotás létrejöttekor az istenek jóvoltából a Géniusz szállt bele a művészbe, hozzásegítve ezzel a rendkívüli teljesítményhez. A géniuszságot ebből következően kezdetben emberfeletti eredetűnek tartották, amit alátámasztott az alkotást gyakorta kísérő ihletettség lázas állapota is. Később veleszületett, tehát genetikai okokra vezették vissza, és e gondolatmenetből adódóan a gének sajátos kombinációja, tehát a jóisten, illetve a szerencse vagy a “sors” dönti el kiből lesz-lehet géniusz.