Napjaim

“Egy nap története, 2005-ben

Nincs két egyforma napunk! Ha úgy tűnik, hogy mégis, azt jórészt magunknak köszönhetjük. Vannak olyan cselekedeteink, amelyek minden nap megismétlődnek és alapvető szükségleteink kielégítését szolgálják. Kinek-kinek a maga szintjén. Nagy baj van, ha csupán ennyi lenne a történetünk. Nézzünk meg egy átlagos napot az életemből!

Reggel

Többnyire álomból ébredek. Álmaim néha küzdelemrõl szólnak, s bár gyõzök, mégis örülök, hogy ez csak álom volt. Máskor olyannyira kellemesek, hogy fáj az ébredés. Amint kinyílik a szemem, rápillantok a könyvespolcomra, és végigfuttatom a tekintetemet kedvenceimen. Felütöm például Jasperset és beszélgetünk: “A függetlenség egy különös magatartás” – mondja – “azonosulunk is ezzel a világgal, meg nem is. Hát igen” – válaszolom, majd nagyot ásítok. Még alszik a család, felkapom az edzõruhám, és a tornácon átmozgatom izmaimat: befejezem az ébredést. Fogmosás, borotválkozás, meleg-hideg zuhany, és jöhet a gazdag reggeli. Megint fogmosás, végül a kávé cigivel. Ha van elegendõ idõm, elolvasom a Békés Megyei Hírlapot, és meghallgatom a tévében a híreket.”

Cs. Szabó László Európai napkelet

Azóta  több mint három év telt el.
Hogyan is telik egy átlagos napom?
Néhány tanítási órám van, ezeket lelkesen megtartom és újjászületek.
Mit teszek még?
Tornázom, olvasok, naplót írok, netezek,tévézek és élek a családban.

,,Fölkel a szél a Kárpátokban,
lelkem és testem megremeg a fenyvesek illatától és lassan emelkedik.
Lélek, mely biztosan magyarnak születtél, röpülj kevélyen a gyűlölet felett! ”

Cs. Szabó László író (1905- 1984)  Levelek a száműzetésből

Hiú sóvárgás

Volnék kis pacsirta, hogy zenghetne dalom
Harmatos, virágos, illatos hajnalon;
Hogy magasztos ének szárnyain lebegve
Merülhetnék mélyen a fényes egekbe;
Hogy lerázván a föld minden szennyét, porát,
Innám egy dicsőbb lét isteni mámorát;
Majd elszenderülve boldog csalódáson,
Édes álom lenne - ne fájna bukásom.

Volnék kis pacsirta, - tavasz hirdetője,
Kihez a reménység arany szálát szője;
Köröttem az eget rózsafelhők szegnék,
Zöldellő vetések halmain levegnék;
Hogy a magvető, ki új kalászt hinteget,
Felém fordult arccal keresné az eget,
Telnék be örömmel, hálás bizalommal,
Versent énekelve zöngzetes dalommal.

Akkor, midőn még a természet oly pazér,
Akkor, midőn gyermekmódra futkos az ér,
Midőn sarjad a fű, és virágzik a fa,
Mindenütt uj erő buzog fel, dagadva:
Midőn az agg sírja szélétől visszalép,
Évei számadását bizton viszi elébb,
Midőn a halálra nem is gondol senki…
Oh! akkor szeretnék vígan énekelni.

Szebb akkor az éjjel, mint jelenleg a nap,
A szilaj vész, mint most enyhe, lágy fuvalmak;
Szebb az ég viharral, mint egyébkor tisztán -
Nyeritő villámmal, végig a nagy pusztán.
Egy perc! és a mennynek haragja kiontva,
Szép szivárvány béke-zászlaját kibontja;
Szenvedés, aggódás feledségbe mégyen:
Örömkönny rezeg a kis virág szemében.

Vagyok pelikánja kietlen mezőnek,
Búsongó madara híves, ködös ősznek,
S mint a délre húzó daru fejem felett,
Egyhangon tördelem bágyadt énekemet.
Örömből, keservből dalforrás fakadhat,
Az elpattanó szív még egy hangot adhat:
De, mikor ízenként zsibbad el érzete;
A fásult kebelnek nincsen költészete.

Arany János

Tóth Árpád  TIBET

Járok a tibeti pusztán,
Egyedül, búsan elhagyottan
És felszedem,
Amit a sok mandarin elhagy ottan!
Ó, mandarin! - was hat man darin,
Hogy a közért önzetlen harcol,
Ha meg nem értik,
S az ángya térgyit
Kapja a köztől csak jutalmul!

La Fontaine A macska és Aphrodité

A macska beleszeretett egy csinos ifjúba,
s könyörgött Aphrodíténak változtatná őt
némberré. Az istennő megszánván őt széparcú
leánnyá tette. Most az ifjú megszerette szépségéért
és elvette. Amint ott ültek a menyegzőben,
Aphrodité tudni akarván, hogy testet változtatva
cserélt- e a macska erkölcsöt is, egy egeret bocsátott
el középen. Ez magát feledve, a nyoszolyáról
felugrott, s az egér után, hogy megegye.
A felbosszankodott istennő visszahelyezé régi
valóságába.
Így a rossz természetű emberek, ha természtöket
változtatják is, erköcsöt nem változtatnak.

Vikár Béla fordítása

Ady, pályája vége felé ír még egy nehezen értelmezhetõ látomásos tájverset, nevezetesen Az eltévedt lovast (1914) A millenniumi ünnepségek árnyékában alkották meg A volgai lovas mítoszát. Ez a lovas tévedt 896-ban hazánkba, ahol csodálkozva nézett körül a számára idegen világban. Azóta már százszor is beilleszkedett e tájba, de mintha valami különös, misztikus átok sújtaná, mint aki otthont keresni indul, de sohasem érkezik haza. Mintha a földben rejtõzõ holtak lelkei egy pillanatra se nyugodnának! Hogyan látja mindezt Ady? Itt minden “Csupa vérzés, csupa titok, “-mindenütt-” Csupa nyomások, csupa õsök, /Csupa erdõk és nádasok, /Csupa hajdani eszelõsök.” láthatók. 1914-ben Ady már túl volt minden illuzión, minden álmon. Talán személyesen õbenne támadt fel az eltévedt lovas, utassá “civilizálódva”? “Hajdani, eltévedt utas /Vág neki új hináru útnak, /De nincs fény, nincs lámpa-láng/ És hírük sincsen a faluknak. “Ennél tömörebben nem sokan tudják leírni a célvesztés drámáját. A tájon búcsúzóul ismét megjelenik a volgai lovas. “Vak ügetését hallani/Hajdani eltévedt lovasnak, /Volt erdõk és ó-nádasok/Láncolt lelkei riadoznak. “Ez a táj az évezredek alatt nemzedékek titkait zárta/zárja magába, és talán a felfokozott bûntudat rajzolta ilyenné? Vajon meg tettünk-e mindent, hogy lakói boldogok legyenek? Kik azok a “láncolt lelkek”, akik holtukban sem szabadok? Talán azért ül átok e tájon, mert sokan voltak? Látjuk tehát, hogy Ady Endre látomásos tájverseiben ott él a lázadó költõ-zseni, aki konfliktusba kerül környezetével, és a világban helyét keresõ ország, a maga utat vesztett népével. Csak reménykedhetünk abban, hogy jelképei végleg a múlté lesznek. Amolyan kultúrtörténeti emlékek.

Forrás:  http://www.tar.hu/csszabo41/

A kép egy kerti partin készült, ahol a magányom csak a látszat.

- Szabadelvű vagyok bizonyos  értelemben, mert az egyetemes emberi jogokat tiszteletben tartom.
Vallom, hogy “minden ember fenség”,  de ellene vagyok a határokat nem ismerő szabadosságnak és az anarchiának.

- Konzervatív is vagyok, mert a család, a szülőföld számomra szent, és kultúrnemzetben élek, de mások ugyanilyen nézeteit is tiszteletben tartom, és ugyanakkor fogékony vagyok minden újra, ami meggyőződésem szerint nem árt az emberiségnek.

- Szocialista is vagyok bizonyos  értelemben, mert küzdök azért, hogy mindenki a tehetsége szerint boldoguljon,
van bennem empátia és szolidaritás.

Mindezek eredendő emberi vonások és nem az egyes történelmi korok botcsinálta bölcsei fedezték fel őket.

X. úr első generációs pesti polgárént politikai karriert futott be.
Hősünk nem annyira művelt, mint amennyire okos.
A minap Párizsban járt, mint az ősz. Egy előkelő társaságban olyan lett,
mint egy sündisznó. Szembesült porszem voltával és kiengedte a tüskéit.
Frusztráltan jött haza, és minden mérgét azonnal B. úrra, a debreceni rokonára
öntötte. B. úr se fojtotta magába sérelmét: lebunkózta az egyik kisvárosi
nemzetségbelijét. A kisvárosi rokonban még égett a sérelem.
Elment a tanyára, unokaöccséhez, és ott mindent lefitymált.
Az unokaöccse szomorúan meredt maga elé, majd halkan megjegyezte:
- Milyen kár, hogy ilyen messze kerültünk egymástól!

Néztem a vacsoracsatát. Athina, Barbara, Cápa, Feri és Szacsy mérték össze tudásukat.
A csaták zajából hallani véltem a vidékiezés halk hangját.

http://www.rtlklub.hu/musorok/vacsoracsata/cikk/282679

Ó, boldog népek; amerikaiak, ausztrálok…, ahol a fővárosoknak nincs vidéke.
Nálunk szinte az egész ország vidék. Nem elég, hogy megoszt bennünket az ármánykodó politika?