A lovas hazatalál
Ady, pályája vége felé ír még egy nehezen értelmezhetõ látomásos tájverset, nevezetesen Az eltévedt lovast (1914) A millenniumi ünnepségek árnyékában alkották meg A volgai lovas mítoszát. Ez a lovas tévedt 896-ban hazánkba, ahol csodálkozva nézett körül a számára idegen világban. Azóta már százszor is beilleszkedett e tájba, de mintha valami különös, misztikus átok sújtaná, mint aki otthont keresni indul, de sohasem érkezik haza. Mintha a földben rejtõzõ holtak lelkei egy pillanatra se nyugodnának! Hogyan látja mindezt Ady? Itt minden “Csupa vérzés, csupa titok, “-mindenütt-” Csupa nyomások, csupa õsök, /Csupa erdõk és nádasok, /Csupa hajdani eszelõsök.” láthatók. 1914-ben Ady már túl volt minden illuzión, minden álmon. Talán személyesen õbenne támadt fel az eltévedt lovas, utassá “civilizálódva”? “Hajdani, eltévedt utas /Vág neki új hináru útnak, /De nincs fény, nincs lámpa-láng/ És hírük sincsen a faluknak. “Ennél tömörebben nem sokan tudják leírni a célvesztés drámáját. A tájon búcsúzóul ismét megjelenik a volgai lovas. “Vak ügetését hallani/Hajdani eltévedt lovasnak, /Volt erdõk és ó-nádasok/Láncolt lelkei riadoznak. “Ez a táj az évezredek alatt nemzedékek titkait zárta/zárja magába, és talán a felfokozott bûntudat rajzolta ilyenné? Vajon meg tettünk-e mindent, hogy lakói boldogok legyenek? Kik azok a “láncolt lelkek”, akik holtukban sem szabadok? Talán azért ül átok e tájon, mert sokan voltak? Látjuk tehát, hogy Ady Endre látomásos tájverseiben ott él a lázadó költõ-zseni, aki konfliktusba kerül környezetével, és a világban helyét keresõ ország, a maga utat vesztett népével. Csak reménykedhetünk abban, hogy jelképei végleg a múlté lesznek. Amolyan kultúrtörténeti emlékek.
Forrás: http://www.tar.hu/csszabo41/