A Himnusz és Szózat összehasnlító elemzése(részlet)
2009. szeptember 18.Emeljük ki mindkét költemény lényegét!
Amint már erre a bevezetõben utaltunk, Kölcsey himnuszt írt, aminek a szöveghû címe: “Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból” (Kézirat az Országos Széchényi Könyvtárban) Az óda imaszerkezetû, az ima mindig az intim szférába tartozik. Az alkatából fakadóan is túlzottan aggódó költõ Isten áldását és védelmét kéri a magyar népre, majd emlékezteti a mindenhatót korábbi jótéteményeire: Hazát adott, amelyet népünk felvirágoztatott, és ez a föld értékekben gazdag (tokaji bor, alföldi búza). Népe pedig sikerrel védte meg a Habsburgokkal szemben is. (”’S nyögte Mátyás’ bús hadát/Bécsnek büszke vára.”)Ez a versmondat merész üzenetet hordoz 1822/23 telén, amikor is szervezõdõben volt a nemesi vármegyék Habsburgellenes harca. Ima azonban nincs bûntudat nélkül! Már a protestáns prédikátorok megfogalmazták azt a gondolatot, hogy a magyar nép bûnei miatt kénytelen elszenvednie az ország három részre szakadását, és az egyéb sorscsapásokat. Ugyancsak õk fogalmazták meg elõször, hogy vétkeink miatt Isten árvaságra kárhoztatott bennünket. Kölcsey fel is sorolja bûneinket, a sorscsapásokat. Az elõbbiek közül legsúlyosabb volt a viszálykodásra való hajlamunk. “Hányszor támadt tenn fiad, Szép Hazám, kebledre;…”-írja, és ezt a keserû megállapítást már nekünk címezi. Mindezek következtében Magyarország a pusztulás szélére jutott. Azonban a kétségbeejtõ helyzetben elhangzik egy kulcsfontosságú mondat, amelyet érdemes külön vizsgálat alá vetni. Egy lemondó indulatszó vezeti be (Az indulatszó pedig mindig spontán érzelemkitörés: “’S ah, szabadság virúl /A’ holtnak vérébõl, /Kínzó rabság könnye húll / Árvánk ’ hõ szemébõl.” Mi ez, ha nem egy súlyos figyelmeztetés, hogy a dicsõ holtaktól vagy egy halott országtól nem várhatunk semmit, nekünk kell cselekednünk. Ilyen értelemben logikusan kapcsolódik a záró kerethez, amiben Isten szánalmát, feloldozását kéri. Majd megismételi az alapgondolatot. (”Hozz rá víg esztendõt, /Megbünhödte már e’ nép/A ’multat ’s jövendõt.” Mivel Kölcsey aggódott a jövõ miatt, kétségbe esésében fohászkodott Istenéhez, a protestáns prédikátorok szellemében. Ez azonban nem csupán a történelmi helyzetbõl fakadt, hanem elsõsorban lelki alkatából. Teljesen más típus Vörösmarty Mihály. Szózata nemcsak szónoklat, hanem szavazat, vagyis állásfoglalás is a rendületlen hazaszeretet mellett. A hazát azért kell szeretnünk, mert ezen a földön értek el sikereket õseink, ide kötnek a múltban elért sikerek, ez a haza éltetõnk, azaz táplálónk. Vörösmarty liberális szellemû és romantikus érzelmû költõnk volt, s így nem meglepõ alternatívákat állít fel. A nagy világon kívül csak a hazánk van, és õ a hazára szavaz. Azonban õt is, akárcsak Kölcseyt a jövõ érdekli. Vörösmarty jelenképe illõen rövid és katonás: “Megfogyva bár, de törve nem, /Él nemzet e hazán. “Ez a nemzet a szabadságért már annyi áldozatot hozott, hogy joggal kérhet a nagy világtól:”… éltet vagy halált! “Hogy az életben bízik, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a “jobb kor” eljövetelét három strófában bizonygatja, míg a nemzethalál képét csupán két strófában festi meg. Nem gyõzzük hangsúlyozni, hogy az 1830-as években egy liberális szabadságharcos számára az élet vagy halál természetes alternatíva volt. Ezzel rá is tapintottunk a két költemény közötti lényegbevágó különbségére: Kölcsey a szabadságot mindenkinél jobban óhajtotta, de a kockázattól félti népét. Isten védõ karja a fiókáit féltõ nagy madár képét idézi bennem, aki máskor mint egy viharisten osztogatja csapásait, ezért szomjazunk szánalmára végül is. Vörösmarty amint már mondottuk nem ismer mást csak a szabadságért való küzdelmet, bármi áron is. Befejezésül a két óda összehasonlítását az alábbiakban összegezhetjük: Mindkét költõ úgy érezte, hogy a szabadságért harcolnunk kell. Kölcsey a nagy pillanat elõtt állt, és a jelenben érezte a nemzethalál vészes közelségét (”halálhörgés”, “siralom”), Vörösmarty viszont benne volt a korszakalkotó folyamatban, és csupán mint egy romantikus alternatívát villantotta fel a nemzethalá képét, mint természetes lehetõséget a harcolók számára. Kölcseyben a magyar nép zivataros századait idézi fel a saját kora, és Istenhez fohászkodik, mert a zsarnokellenesség még születõben volt. Vörösmarty már a nagy világ ítélõszékéhez fordul fellebbezésével, hiszen tudatosult benne a népek sorsának összefüggése, ugyanakkor a nemzet az 1830-as évekelsõ felében visszanyerte önbecsülését is. Kölcsey lelkébõl a hagyomány árad, gondolataiban, stílusában a magyar költészetbõl ismert elemek szövõdnek versébe. (A bûn és bûnhõdés gondolata, az elárvult ország képe, “tép” - “nép” rímpárok, elõrímek.) Vörösmarty közelebb áll a kor divatjához, szervesen beillesztve azt a magyar költészetbe. (Skót balladaforma, romantikus alternatívák, alliterációk) Végezetül rámutatunk arra nem lényegtelen eltérésre, hogy Kölcsey cselekvésre késztet ugyan a helyzet dramatizálásával, de fél is a következményektõl, mint egy a gyermekét túlzottan féltõ jó atya. Vörösmarty viszont nem késztet a harcra, hanem lelkesít, õszintén feltárva a várhat következményeket. A két költeménnyel teljes nemzeti jelképrendszerünk.
Forrás: Európai napkelet
