Éveid száma is egymás után szaporodik
Kölcsey Ferenc Parainesis (részlet)
Nem kérd, s nem vár az idő, sebes rohanással haladván felettünk; az én napjaim legszebb része leszállott; s ki tudja, melyik pillantatban hull el az élet hervadó virága? Ki tudja, melyik pillantatban kell költöznöm oda, hol korán előrement testvérem koporsója mellett a hely készen vár? Nem hívom az órát; de jöttét sem rettegem. Jókor támadt, s hamar eltűnt remények; lángoló, de tárgyat nem lelt indulatok; sivatag jelen s alaktalan jövendő: íme, a tündérkar, mely ifjúságomat körüllebegé vala! Nem sokkal adott többet a férjfikor; és sorsomat mostohának mégsem mondhatom; mert találtam egy-két hű keblet; mert korunk s hazánk nehány jeleseinek szeretetét viendem síromba. Lassanként fognak ők is eltűnni; s nemsokára e nép emberei közül senki nem lesz, ki rólam emlékezzék. Megadja az ég: erősek lépnek majd a pályára, hol mint író és polgár parányi helyet foglalék el; s szebb jövendő feledtet el engem s társaimat. Csak neked kell végórádig emlékezetemet hű kebelben hordozni; csak te fogod e sorokat meg-megújuló érzelem közt olvasni s meleg kebelbe szedni intéseimet. És nem szedended hasztalan! A fiú, ki karjaimban forró szerelem ápolási között nevelkedik, szívem megszentelt tárgyai iránt hideg nem marad; s rényért*, hazáért és emberiségért olthatatlan lánggal égni megszokik.
Éveid száma is egymás után szaporodik, s nemsokára a tapasztalás tekinteteidet oly tárgyakra intézendi, miket a gyermekkor boldog szakában még nem ismersz. Túl az atyai ház falain más világ nyílik fel, hová midőn lépni fogsz, kedvetlenül kell majd gyakran szemlélned: miképpen a legszentebb nevek vagy megtapodtatnak, vagy álorca gyanánt használtatnak gonosz célokat eltakarni. E látomány, jól tudom, kínos fájdalmat okoz keblednek, s annál kínosabbat, mennél tisztábban megőrzended szíved érzéseit; de vigyáznod kell, nehogy miatta vagy az emberi nem iránt gyűlölettel viseltessél; vagy kísértetbe jöjj az erkölcsiség azon ideálát, mit a bölcsek rénynek* neveznek vala, hiú képzeménynek tartani. Gondold meg: sohasem volt idő oly mostoha, nemzet oly elsüllyedt, hely oly szerencsétlen körülmények közt, midőn és hol szív nem találkozott volna, való rénynek* hódoló; sohasem volt, legalább igen ritkán volt ember, ki erkölcsi süllyedése legalsó lépcsőjén is, a rény* szeretetre méltó voltát, hacsak pillantatokra is, hacsak kétségbeesés érzelmeivel is, meg nem ismerte; s mindenekfelett sohasem volt és sohasem leszen ember, ki szíve és lelke tisztaságát, üldözés és veszély közt is, ég áldásának nem tartotta, ki magát balsorsban is boldogabbnak nem hitte a szerencsében tündöklő gonosznál. Nyugalom és önérzés a jámborság elválhatatlan két sajáta. E kettő által lehetséges bal eseteket nemcsak eltűrni, de méltósággal szenvedni; s azokban nemcsak le nem alacsonyulni, de lélekben felemelkedni. E kettő teszen a sorssal küzdésre elég erőssé, erőssé a szerencse kísértetei ellen is, és e szerencse minden ragyogványai és biztatásai mit is tehetnének a férjfiúval, ki a maga emberi érdemét és boldogságát valóbb alapra építni megtanulá?
Azért jókor kell magadat szoktatnod a rényt* ismerni, szeretni, s úgy sajátoddá tenni, hogy természeteddel összeolvadjon s attól élted semmi helyzetében, semmi változandóságaiban többé el ne válhasson. Az emberben, mint minden állatban, önszeretet nagymértékben lakik; s ez a természetnek azon kétértelmű ajándéka, mely aszerént, mint irányoztatik, vagy segédünk lehet minden jóra, vagy vezérünk minden gonoszra. Legelső, amit e részben tennünk kell: tiszta ismerettel választott s állandóul megtartandó elv birtokára törekedni. Ennek híjával, ha nem éppen gonosz is valaki, de pillantatnyi indulatok s az igen sokszor rosszul értett önszeretet mindenkori sugalmai határozzák meg; s majd jót, majd gonoszt cselekszik, és életfolyama e kettőnek bizonytalan vegyülete. Milliomok vannak ilyenek; s az ő szíveikbe gyakran több hajlandóságot öntött a természet jót, mint rosszat tenniek; s hibájok csak az, mert nem alapra építék életöket, mert nem tűztek magok elébe bizonyos célt, hová minden különböző körülmények közt egyiránt siessenek. Kerüld ez alaptalanságot, mely többnyire erkölcsi süllyedés örvényébe visz; s mindenesetre legalább a mindennapi emberkék, a legalantabb járó köznép nyomorult körére kárhoztat.