Cs. Szabó László: Ultima verba
József Attila emléke
Huszonegy évvel a borzalmas szárszói halál előtt egy összezúzott öregembert húztak ki a Rouen - párizsi vonat alól. Szennyes, ködös, tengermelléki téli est volt, a vonat késett, türelmetlen utasa eléjeszaladt, megcsúszott s a sínre esett. Délután fölolvasást tartott a háborúról, estére haza akart jutni, a hontalan, erejefogyott öregember valószínűleg félt az idegen éjszakától. Két év óta dühöngött a háború, földúlta s elragadta hazáját, meggyalázta jóhiszemű, emberszerető látomását: a belga szocializmus költői párlatát, szülőföldjére zúdította kedves szomszédnépét, a németet. Fél-tébolyultan bolyongott a front mögött, fölolvasott a vérző Belgiumról, rongyos, fakó zászlóként elhagyva csattogott a zivatarban, amit annyiszor megénekelt. Mert a roueni halott Emile Verhaeren volt, minden idők legnagyobb belga költője.
Iszonyú rágondolni, hogy a két agyongázolt költő halála aligha múlt a véletlenen. Verhaeren már élőhalott volt 1916-ban, a háború, honvesztés s a kibírhatatlan csalódás rég megérlelték azt a “belső halál”-t, amit a lomha test elkésve, rendszerint csak az utolsó pillanatban vesz észre. A lélek tartókötelei elszakadnak, a gyanútlan test még áll, de egyetlen lökésre egyenesen a halálba zuhan. Ilyenkor egy véletlen lábcsúszás is törvényt teljesít. Azt teljesített 1916-ban az élőhalott költő felett is József Attila nem várta be a véletlent, a belső halál elől menekülve egy végzetes mozdulattal maga segített a végrehajtásban.
Vajon gondolt valaha a roueni halálra? Utolsó hónapjaiban ismét foglalkozott Verhaerennel, hozzáfogott a “Lázadás” című hatalmas költemény fordításához. Nem tudom mennyire jutott a munkával, talán az első sorig sem. Egy tervezett versantológiának szánta, amelyben csupa békeszerető és szabadságszerető vers lett volna. Ő vállalta a franciákat, nagy kedvvel, majdnem boldogan. Följegyezték, hogy élete végén nem írt több politikai verset, de csupa ilyet akart fordítani. A tervből semmi se lett, egy-két sor készült el az egyik Hugo versből.
Kétszer vagy háromszor beszélgettünk a könyvről, utolsó találkozásaink voltak ezek. Irtózom a gondolattól, hogy halála után lóhalálában én is jelentkezzem lim-lom emlékeimmel. “Ady sírján gaz és barátok nőnek”, írta egyszer elkeseredve Szabó Dezső. Minden költő sírján. Ha mégsem hallgatom el ezt a pár jelentéktelen búcsúbeszélgetést, azért teszem, mert soha kedvesebbnek, okosabbnak, szeretetreméltóbbnak nem ismertem. A világ azt hiszi, egy gyógyíthatatlan beteg pusztult el a szárszói sínen. Az is, de nem csak az. Emlékemben változatlanul úgy él, mint a szelíd báj és okosság képe. Voltak barátai, akik rossz óráiban is látták, én gyáva voltam ehhez, csak a csöndes időszakokban találkoztunk s haláláig azt a József Attilát ismertem, akinek öt verskönyvét s néhány szép fordítást köszönünk. Épp az a szörnyű, hogy e tiszta órák haláláig visszatértek, épp az a szörnyű, hogy az elborult agy még rengeteg világosságot temetett maga alá. Csak félig volt élőhalott. Akik egyformán látták jó és rossz óráit, előbb-utóbb megnyugodtak testi halálában. “Jobb így szegénynek!” De miért volna jobb, mikor tudom, hogy a belső halál nem emésztette föl egészen? Emlékemet nem szennyezte be tébolya, ha megfeszítenek, se tudnám mondani: jobb így. A tiszta órák megőrizték illúziónak. Attila egyre kedvesebb, egyre szelídebb, gondoltam minden találkozás után s magamban lehordtam a rémhírterjesztőket. Összes barátai közül legkevésbé barátja, aki sose mertem megnézni a beteget, talán én tudom legjobban, mennyi kincset, mennyi érintetlen erőt temetett be a betegség. Ezt a megmaradt erőt próbálta görcsös erőlködéssel, utolsókig Hugo remekművéhez, a “Chatîments”-hoz - a “Büntetések”-hez - mérni.
Szervi idegbetegsége volt, akárcsak első istápolójának, apai barátjának, Juhász Gyulának. A vagyon se mentette volna meg a szenvedéstől, talán a választott halálnemtől sem. De a végtelen nyomor, a politikai keserűség, a megalázó életkörülmények s a mindennapi fölháborodás szervi baj nélkül is megviselték volna a védtelen költőt. Utolsó hónapjaiban azonban talált egy könyvet, amely elnémult dühét, kimerült keserűségét még egyszer herkulesi tüdővel világgá fujta. A “Büntetések”-et. Nem hiszem, volna még a világirodalomban egy ilyen gúnyirat. A düh, úgylátszik, néha konzervál, legalább is ez a pokoli könyv csorbítatlan erejű kortársunk. És milyen kortárs! Hugo egyetlen tollmártással írta a több ezer verssort, a fölháborodás olyan iramban súgott, hogy a kéz lemaradt mellette. A világ azóta ismét megtelt a két ellenféllel: belső vagy külső száműzöttel s III. Napoleonnal. Ilyen “belső száműzött” volt József Attila is. Nem tudom, keresett-e kortásat a kigúnyolt császár helyére, a könyvet mindenesetre nagyon szerette. Hugo haragja még egyszer fölserkentette az ihletét, még egyszer megmozgatta békétlen gyerekszívét. Szárszón még egy kísérletet tett az utolsó verssel. Ultima Verba a címe, a költő emléke is megérdemli, hogy fölkutassák.
La conscience humaine est morte dans l’orgie,
Sur elle il s’accroupit; ce cadavre lui plaît;
Par moments, gai, vainqueur, la prunnelle rougie,
Il se retourne et donne á la morte un soufflet.
Sose tudjuk meg, hogyan hangzana ez József attila nyelvén. Világos, szép írással levelet írt egy barátjának: “Én itt 3 könyvet találtam: Les Chatîments, Alcools és az Anthologie des Ecrivains Francais dü XIX. sičcle, Poésie, Tome II. Ezeket a könyveket még ma postára adom.” Tehát elejtette a kísérletet nem akart fordítani. A levelet kivitte az állomásra. nemsokára föltűnt a tehervonat.
Nagy költő volt, nagyon nagy. Csak siratni lehet, nem méltatni.
