Napjaim

Hajdanában Békés megye acélos búzájáról és hústermékeirõl volt híres . A bánkúti búzának, az Orosházi kenyérnek és a Gyulai kolbásznak keletje volt az Osztrák-Magyar Monarchia piacán, sõt az egész Európában is. A békési gazdák maguk szervezték meg termékeik értékesítését..
Mai fogalmaink szerint gondoskodtak a termelésrõl, a felvásárlásról, az értékesítésrõl,illetve a fogyasztásról. Itt az ideje, hogy az elõdök ökológikus gondolkodását ismét megtanuljuk.

Békés megye alapvetõen fontos kincse a termõföld, újra kell gondolnunk korszerû hasznosítását. Nem érdemes a termõföldet haszontalan célokra kiszipolyozni ! Nem érdemes elpazarolni az emberi munkát és a földet.

A gazdáknak el kell döntenie,hol érdemes kenyérgabonát, takarmánynövényt vagy ipari nyersanyagot termeszteniük. Döntésüktõl függ a szarvasmarha-, sertés-és baromfitenyésztés sikere. Van föld, amelyre milliókat költenek, hogy rajta kalászba szökjön a búza,
és ugyanott csekély befektetéssel juhokat vagy pulykát lehetne tenyészteni haszonnal. Mindezekkel összefügg vízgazdálkodásunk is.

Békés megye talaját a Körösök öntözik, de juttatnak vizet földjére a Tisza és a Maros kifolyásai, csatornái is . Rétegvize szinte korlátlan mennyiségû. Új tervet kell készíteni a vízgazdálkodásunkról! A víz az éltetõnk . Évezredek folyamán keresi és találja meg a maga útját .Ezt nem érdemes megbolygatni . Folyóink fattyúágait,az ereket és a fokokát nem eltüntetni, hanem újrahasznosítanunk kellene . Így lenne aszályos idõkre víztározónk, halastavunk . Nemcsak a vízisportoknak hódolhatnánk, hanem a zöldség- és gyümölcstermesztésnek is. Tenyészthetnénk bõven víziszárnyasokat. A munka gyümölcsét értékesíteni kell. Már Németh László felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar társadalomban mennyire fontos a szövetkezés. Õ is, mi is a vagyonukért,családjukért felelõs tulajdonosok társulására gondolunk, nem pedig felülrõl szervezett szociális intézményekre.

Szükségünk van termelési, értékesítési és fogyasztási szövetkezetekre!
Komplex tervünkbe tartozik a kitörési pontokhoz illeszkedõ szakképzés.
Konvertálható, azaz bármikor átváltható tudáskell.
A tanításban fontos szerepe van a nevelésnek.
Egy régi polgár a népszerû séma szerint jövedelmének 1/3-át tartalékolta a jövõre, 1/3-át a rezsire költötte, a maradékot pedig felélte.
Ma korszerû pénz-és társintézmények kínálják a lehetõséget arra,hogy éljünk ezekkel a lehetõségekkel.
Kibõvítve élet-,egészség-és nyugdíjbiztosítással.

A mentalitásváltás is kevés, ha nem használjuk ki a népi diplomácia lehetõségeit. Tudjuk, hogy az üzletben nincs barátág, rokonság, csak a felek számára kölcsönösen elkönyvelhetõ haszon. Azt mondjuk, sikeres üzletet kötni csak az egymással kommunikálni képes, egymás iránt rokonszenvet érzõ emberek tudnak. Békés megyében élnek magyarok, németek,románok,szerbek, szlovákok. A határokon túl , a nagyvilágban rokonaik vannak. Éljünk ezzel a lehetõséggel a piachódítás nehéz munkájában .

Az idegenforgalomban is vannak lehetõségeink. Nemcsak a fürdõk , a vadvizek ,a gyógyvizek vonzzák a túristákat. Lehetnének skanzenjeink az õskortól az újkorig .Nyithatnánk kunhalom-múzeumot , népi ipartörténeti múzeumot . Össze kellene állítani egy speciális Békés megyei étlapot , a túristák elcsábítására . Ne késlekedjünk , mert az unokáink is csak nyomort örökölnek tõlünk.

Békéscsaba , 2005-07-09.

Cs.Szabó László(csszl41)

1 A kisdiák mereng mappán és tarka képen
s a Mindenség neki mint lelke éhe, tág.
Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében,
s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!

Egy reggel indulunk, és velőnk teli tűzzel,
és fájó dac dagaszt, s keserü vágy izen,
megyünk, s a kósza kedv táncos habokra űz el,
ringatva végtelen lelkünk véges vizen.

Van, akit futni készt megútált hona szennye,
van, kit bölcsője zord titka űz, s van olyan,
ki csillagot figyelt, s behúllt egy női szembe,
s most vészes illatú Circéjétől rohan;

hogy ne bűvölje őt állattá a boszorkány,
fut és teret iszik, fényt és égi parázst,
húsába jég harap, s a réz nap, rája-forrván,
lassan lemossa majd arcán a csókmarást.

De igaz utazók azok csupán, kik mennek,
hogy menjenek, s szivük mint léggömb ring odább,
kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek,
s ezt hajtják egyre csak, nem tudva mért: Tovább!

kikben száz alakot, mint a felhők szeszélye,
ölt a vágy, s mint ujonc harcost ágyúk heve,
vonz új és változó, titkos kéjek veszélye,
miknek még emberi nyelven nem volt neve!

2 S mi csak forgunk, iszony! és ugrunk, meggyötörve,
mint pörgettyűk s golyók, - álmunkban is igáz
a vad Kiváncsiság, mint zord Angyal, ki körbe
a vágtató Napok csóváival csigáz.

Furcsa sors a miénk: a Cél, míg űzzük, illan,
s mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol!
De az Ember elé remény reményre csillan
s pihenést úgy keres, hogy őrültként lohol.

Nagy, három-árbocos lelkünk Ikáriába
vágyik s fedélzetén hang zendül: “Part!” - s a hírt
a kosárból a hang bolond hévvel kiáltja:
“Üdv! hírnév! szerelem!” - s fúj, poklok! itt a szirt!

Mert minden part, melyet jelent az őr, ki fent űl,
ma még Arany-Sziget, jósors-igérte táj,
felé a képzelet dús orgiákra lendűl,
de csak zátonyra lát, ha pirkad a homály.

Óh, tündéri hazák szegény, bús őr-hajósa
Verjük bilincsbe őt, vagy vessük vízbe tán?
Csak sir, Amérikák hibbant mámoru jósa,
és sósabb ár tolong a délibáb nyomán.

Így a vén vándor is, míg lába szennybe bágyad,
még légbe szimatol és szeme hályoga
Édent sejt arra is és csábos Cápuákat,
hol rossz gyertyán dereng vak viskók vályoga.

3 Ti csodás utasok! hadd olvasunk ma drága
meséket szemetek tengermélyeiben!
Nyíljon emléketek kincses ládája tágra,
hol csupa éther- és csillag-ékszer pihen.

Bár gőz s vitorla nincs, utatok láza rázzon!
Rablelkünket tovább ne búsítsa retesz,
dús rajzot fessetek s lelkünk feszül, mint vászon,
mit emlékeitek látköre keretez.

Mi mindent láttatok?

4               “Láttunk csillagvilágot,
hullámokat, sivó homok síkságait,
s bár váratlan veszély sokszor vad szirtre vágott,
úntuk gyakran magunk, úntuk, akárcsak itt.

A nap dicső tüze a lila óceánon,
s dicsőült városok a húnyó nap tüzén,
felgyújtották szivünk, hogy elmerűlni vágyjon
vad láza, hol felé hívón zendűl a fény.

Láttunk dús tájakat, városok gazdag ormát,
de nem vonzottak úgy, olyan rejtelmesen,
mint azok, miket a felhők szeszélye formált.
És vágyunk egyre nőtt, tovább, sejtelmesen!

- A kéj nyomán a vágy csak kínzóbb és erősebb.
Óh, Vágy, vénhedt fa, te, csak trágyád a gyönyör,
s míg egyre vastagabb kérgű lesz ősi törzsed,
ágad a nap felé még közelebbre tör!

Meddig nősz, szörnyü fa? sudárod buja kedve
ciprusnál szökkenőbb? - De mégis, gyűlt a kép,
sok gondos rajz, mohó, nagy képeskönyvetekbe,
fivérek, akiket vonz minden messzi szép!

Köszöntöttünk ezer orrmányosan iromba
bálványt és trónt, amely ékszertömbként ragyog,
sok remek palotát, hol a tündéri pompa
bús vággyal rontaná minden bankárotok;

ruhákat, melyeket látni is mámorító,
nőket, kiknek fogán s körmén kármin a lakk,
tudós bűvészt, kihez hizelgőn kúsz a kígyó…

5 S tovább, mit még? tovább!

6 “Óh, gyermeki agyak!

Hogy ne feledjük el a legfontosabb dolgot,
mely keresetlen is mindíg szemünkbe tűnt,
míg lábunk a komor lépcsőn fel és le bolygott,
láttuk az örökös, únott látványt, - a Bűnt:

a nőt, hogy buta és silány rabszolga-gőggel
mint imádja magát, gúny- és csömörtelen,
s a férfit, hogy vad és falánk kényúr a nőkkel,
bár rabok rabja és a szenny közt förtelem;

hóhért, ki édeleg, mártírt, ki könnyet ont és
ünnepet, melyet a vér szaga fűszerez;
zsarnokot, kit kiélt ronccsá hatalma ront és
népet, melynek gyönyört szégyenkorbács szerez;

láttunk nem egy hitet, hasonlót a miénkhez,
egekre kúszni bús ostromra; szenteket,
kik mint, puhúlt inyenc, ha dunnás ágyat élvez,
kéjűl keresik a szőr-övet és szeget;

láttuk, hogyan fecseg az ész ittas bolondja,
az Emberfaj, amely máig sem változott,
duhaj, agóniás dühhel istenre rontva:
- »Én másom, mesterem, óh, légy megátkozott!«

S láttunk bölcsebbeket, Téboly merész csapatját,
kik futják ezt a nyájt, hol Végzet a karám,
s maguk az Ópium roppant ölébe adják!
- Ez az örök körút a földgömb szűk porán…”

7 Hej fanyar, lecke ez, leckéje az utaknak!
Ma, tegnap, holnap és örökre a világ
egyhangú, kicsi hely, rossz ketrecet mutat csak,
unalom-sivatag fájó oázisát!

Menni, maradni jobb? Maradj, ha tudsz te tűrni,
menj, ha kell. Van, ki fut és van, ki sutba űl,
s az éber és gonosz ellent le tudja gyűrni,
az Időt! Jaj, de hány lohol szünetlenűl:

bolygó zsidó gyanánt, apostolként rohannak,
nekik már se vasút, se hajó nem elég
az átkos Bajvivó elől elfutni! s vannak
kik ott vívnak, ahol bölcsőjük a vidék.

Ám ha nyakunkra hág végűl a Gladiátor,
megint remélhetünk, kiáltva: Vár az út!
S mint mikor kínai vizekre vont a bátor
vágy, s néztük a habot, s a szél hajunkba fútt,

megyünk majd: vár reánk az Árnyak Óceánja,
s mint ifjú utasé, szivünk friss lesz s vidám.
Hallga! figyeljetek az édes, bús danára,
ezt zengi: “Erre mind, aki enni kiván

lótuszt, mely illatos! Csodák gyümölcsszüretje,
amelyre szívetek éhes, itt vár csupán,
jertek, halk s különös mámorral a szivekre
csak itt vár a soha nem szűnő délután!”

S a kísérteti hang mind ismerősebb s hívebb,
holt Pyladeseink karja tárúl ki ránk,
“Elektrádhoz evezz! itt megfrissül a szíved!” -
zengi a nő, kinek térdét csókolta szánk.

8 Halál! vén kapitány! horgonyt fel! itt az óra,
óh, untat ez a táj! Halál! Fel! Útra már!
Bár várjon tintaszín ég s víz az utazóra,
tudod, hogy a szivünk mégis csupa sugár!

Töltsd bőven italod, üdítsen drága mérge!
Így akarunk, amíg agyunk perzselve gyúl,
örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe,
csak az Ismeretlen ölén várjon az Új!

Tóth Árpád fordítása