Madách Imre
Madách Imre 1823. január 21-én született a Nógrád vármegyei Alsósztregován. Gazdag arisztokra családból származott. Apjától nemcsak vagyont, hanem szellemi hagyatékot is örökölt. Jogot tanult, de nem az ügyvédi pálya, hanem az élet nagy kérdései érdekelték. Ezekre igyekezett választ adni egész életében, miközben küszködött betegségével. 42. életévében halt meg, örökül hagyva ránk halhatatlan mûvét, Az ember tragédiáját. Ez a drámai költemény csak az európai kultúra ismeretében érthetõ meg, csak ez alapján tudjuk kijelölni méltó helyét emlékezetünkben. A nagy mûvel 1859-60-ban készült el, amellyel lezárta a magyar nemzeti klasszicizmus korát, az életpályáját és jelezte, hogy vége van a 19. századi álmodozások korának is. A drámai költemény romantikus mûfaj, ugyanakkor történetfilozófiai alkotás is. Tartalmában része az európai szellem történetének. Az európai ember fausti típus, ennek folytatója a mi Ádámunk. Madách történetfilozófiáját Hegel és Herder ihlették. Õ azonban tisztában volt azzal, hogy a hegeli logika csak az eszmékben létezik, a valóság ennél sokkal bonyolultabb, Herder történelem-magyarázatanak pedig ellentmond az életösztön. Az “élet él és élni akar!” - ahogy ezt késõbb Ady is megfogalmazta. Korát messze megelõzve mutatott rá az egyéniség és a közösség szembenállására, drámai konfliktusokban kiélezve a helyzetet, mint például a Falanszter színben Csak a 20. századi ember merte megfogalmazni, hogy ahol szabadság van, ott nincs egyenlõség, ahol pedig egyenlõség van sérül a szabadság. (”Végzet, szabadság egymást üldözi, /S hiányzik az összhangzó értelem.”) Madách és a kor idealizmusát Ádám testesíti meg, a kor realizmusát Lucifer. Ádám a szellem, az alkotó-és a teremtõerõ “munkása”, Lucifer a tagadásé, a durva anyagé. Az ideák múlandók, az élet azonban örök. Ezt az életet képviseli Éva a drámai költeményben. Különös Madáchnak a nõhöz való viszonya! Kettõs érzéssel kötõdik hozzájuk. Némi túlzással mondhatnánk, nõgyülölõnek született, és a gyûlölet lángját édesanyja és felesége csak fellobbantották benne. Ám, ha ez így lenne, más lenne Éva alakja. Éva az örök nõ. Alakjában ott van a gyermekét tápláló Magna Mater, az emberiségre minden bajt rázúdító bûbájos Pandóra, õ születik újjá Ádám társaként a paradicsomi bûnbeeséskor. Éva az õsi ösztön, amelyet az ember génjeiben hordoz végsõ magzatáig. Õ a az Isten és a természet szava az emberben. Õ gyõz meg bennünket arról, hogy az ember élete determinált. Ez a rideg törvény jelöli ki szabadságunk korlátait, és szab mértéket egyéniségünknek. Ezért van meg bennünk az “és mégis” dacossága az élet zordon óráiban. Mindezek tükrében kap értelmet az Úr szava: “Mondottam ember: küzdj’ és bízva bízzál!” Van–e méltóbb megemlékezés nagyjainkról annál, mint hogy ápoljuk szellemi hagyatékukat?
Búcsúzóul Madách Éváját idézzük:
Mit állsz tátongó mélység lábaimnál
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte
Én glóriával általlépem azt,
Szerelem, költészetifjúság
Nemtõje tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll, egy-egy arcra.
“Mondd, mi hát az eszme…”
(Madách Imre Az ember tragédiája)