“láncolt lelkek”
Jelkép és látomás Ady tájverseiben
A Tisza-parton mit keresek? (Ady Endre: A Tisza-parton)
1877. november 22-ét írtunk, amikor Pásztor Mária és Ady Lõrinc Endre nevû fia megszületett. Születése helye Érmindszent volt. Ez a kis falu a régi Szilágy vármegyében feküdt, és amint a neve is utal rá, az Ér folyó partján. Az Ér álmos, lusta folyó, nem is élne, ha a nagyobb vízfolyások nem táplálnák. Akárcsak Ady Endrét, a kis falu világhírû fiát, éltette az a társadalmi környezet, amitõl “muszáj-Herkules” lett. Ady kora, a XIX/XX. század fordulója, a jelképek és látomások kora. A világról alkotott ismeretek olyan gyorsan bõvültek és változtak, hogy már-már kívül estek a nyelv tartományán. Ilyenkor jön el a látomások és a jelképek kora. A jelképeké, amelyek csupán sejtetik és éreztetik a “valóságot”, legalábbis a beavatottak számára. A látomásoké, amelyek a zsenik tudatában születnek, intuitív úton. Ilyen zseni volt Ady Endre is. Õ volt az a “Valaki”-aki-”az Értõl indul el /S befut a szent, nagy Óceánba. “Amikor Az Értõl az Óceánig címû költemény megjelent, még csak 1907-et írtunk. Így hát ezt a honi tájakon megdöbbentõ karriert felfoghatjuk látomásként is. A költemény metaforái jelképként indultak útjukra. Ilyen a “szittya magasság”, ahonnan a tekintélyelvû történelmi osztályok bármikor rádõlhetnek (Ebben a képben benne van az egész dualist rendszer roskatagsága), ilyen az útjában “gátat” túró “ezer vakond”, õk az elvakult kicsinyes ellenségei. Az tudjuk, hogy Ady a hivatalos irodalommal, mint annyi más kortársa, averzióban volt. Azt is hallottuk, hogy õ nem Pesten, hanem elõbb Párizsban szívta magába a világvárosi levegõt, és ezt többen nem tudták neki megbocsátani. Adyban azonban megvolt a “csak azért is” daca. Mondta is: “Az Óceánt mégis elérem. “Ebben a korban nem lehetett véletlen, hogy az érzelmek lázadása érlelte költõvé, hiszen újságírónak sem volt akárki. 1906-ban jelent meg az Új versek címû kötete, néhány olyan tájverssel, amelyeknek üzenete túlharsogja az ábrázolt valóságot. 1905-ben három ilyen költeményt is írt. Ezek pedig a következõk: A Hortobágy poétája, A Tisza-parton és A magyar Ugaron. Elõre bocsátjuk, hogy ha valaki szerette hazáját, az Ady Endre volt. Ha haragudott rá azt érte tette, nem pedig ellene. 1904-1906 között a dualista rendszer válságának mélypontjára jutott. A kérdés az volt, hogy fel tudjuk-e venni azt a fejlõdési ritmust, amit az ipari társadalmak diktáltak. Adynak nem voltak alapos tudományos ismeretei a válaszra, õ zseniként élte meg korát, így is válaszolt a kihívásokra. Benne is, mint számos kortársában, ott bújkált a lázadó Nietzsche, aki bár az emberebb ember eljövendõ uralmát hírdette, türelmetlenségébõl fakadó gõggel nézett a “nyájra”. Ilyen körülmények között Adyban látomásként jelent meg a magyar táj, és így nyert jelképes értelmet. Európa hamisítatlan pusztája volt a Hortobágy. Adyban egy röpke idõre Magyarország szinonímája, ahol társak káromkodásra és fütyörészésre kényszerítik. A genius loci, azaz a hely szelleme meghatározza sorsát a zseninek is. Így lett a Hortobágy poétája, nem pedig magától. Hogy e hazában otthontalannak is érzi magát válságos pillanataiban, arról tanúskodik A Tisza-partján címû költeménye. A Tisza, a legmagyarabb folyó volt Ady korában, a Gangesz, szent folyó. Õ onnan jött, ahol az emberiség legõsibb eposzai születtek. A két világ ellentétére épül a vers. A költészet (”A szivem egy nagy harangvirág/S finom remegések: az erõm”)áll szemben az elmaradottság jelképeivel, a költészete iránti érzéketlenséggel(Gémes kút, malom alja, fokos, durva kezek… stb.) Tisza-partján mit keresek?-teszi fel a kérdést. Így csak azt lehet megsérteni, akit/amit szenvedélyesen szeretünk! Magyarországot már Ady elõtt nevezték Ugarnak, illetve rokon értelmû szóval parlagnak, például Széchenyi István, de a kényszer-cinizmusnak azt a fokát még senki sem érte el mint Ady A magyar Ugaron címû költeményében. Látomásában hazánk egy elvadult tájként jelenik meg, hasznosítatlan értékeivel, mert “égig-nyúló giz-gazok” uralkodnak rajta. A nagy világ forrong, itt “Csönd van. A dudva, a muhar, /A gaz lehuz, altat, befed/S egy kacagó szél suhan el /A nagy Ugar felett. “Ez a vers már nem csupán a lázadó költõ-zseni látomása, hanem elsõsorban társadalom-bírálat. A szél nemcsak a jelenünkön, hanem jövõnkön is kacag, de ez már nem látomás, hanem hallucinácó! Ady, pályája vége felé ír még egy nehezen értelmezhetõ látomásos tájverset, nevezetesen Az eltévedt lovast (1914) A millenniumi ünnepségek árnyékában alkották meg A volgai lovas mítoszát. Ez a lovas tévedt 896-ban hazánkba, ahol csodálkozva nézett körül a számára idegen világban. Azóta már százszor is beilleszkedett e tájba, de mintha valami különös, misztikus átok sújtaná, mint aki otthont keresni indul, de sohasem érkezik haza. Mintha a földben rejtõzõ holtak lelkei egy pillanatra se nyugodnának! Hogyan látja mindezt Ady? Itt minden “Csupa vérzés, csupa titok, “-mindenütt-” Csupa nyomások, csupa õsök, /Csupa erdõk és nádasok, /Csupa hajdani eszelõsök.” láthatók. 1914-ben Ady már túl volt minden illuzión, minden álmon. Talán személyesen õbenne támadt fel az eltévedt lovas, utassá “civilizálódva”? “Hajdani, eltévedt utas /Vág neki új hináru útnak, /De nincs fény, nincs lámpa-láng/ És hírük sincsen a faluknak. “Ennél tömörebben nem sokan tudják leírni a célvesztés drámáját. A tájon búcsúzóul ismét megjelenik a volgai lovas. “Vak ügetését hallani/Hajdani eltévedt lovasnak, /Volt erdõk és ó-nádasok/Láncolt lelkei riadoznak. “Ez a táj az évezredek alatt nemzedékek titkait zárta/zárja magába, és talán a felfokozott bûntudat rajzolta ilyenné? Vajon meg tettünk-e mindent, hogy lakói boldogok legyenek? Kik azok a “láncolt lelkek”, akik holtukban sem szabadok? Talán azért ül átok e tájon, mert sokan voltak? Látjuk tehát, hogy Ady Endre látomásos tájverseiben ott él a lázadó költõ-zseni, aki konfliktusba kerül környezetével, és a világban helyét keresõ ország, a maga utat vesztett népével. Csak reménykedhetünk abban, hogy jelképei végleg a múlté lesznek. Amolyan kultúrtörténeti emlékek.