Mannheim Károly

Mannheim Károly, Karl Mannheim (Budapest, 1893. március 27. – London, 1947. január 9.) szociológus, pedagógus, filozófus, a tudásszociológia egyik elindítója.

Ha létrejön a kultúra fogalma, akkor a kultúra egy bizonyos megélése már elsüllyedt: megszűnt a létkultúra szerves növekedése. Míg azelőtt a műveket természetiként élték meg, most már a szerves, akaratlan növekedésű kulturális valóságokat (mint a nyelvet, az erkölcsöket stb.) is művekként élik át. A kultúra ott lesz érték, ahol megszűnt létként létezni; és ezért elkerülhetetlen visszavetítés, amikor a szerves kultúrákat is értékre irányultnak tartjuk.”

(Mannheim Károly: A gondolkodás struktúrái; Atlantisz, 1995. 29. l.)[

Mannheim Károly élete és munkássága három különböző életszakaszra osztható: a magyarországi- (1919-ig), a németországi- (1919-1933) és az angliai korszakra (1933-47). Tudományos életére az alábbi személyek voltak kiemelkedő hatással: Lukács György, Jászi Oszkár, Georg Simmel, Martin Heidegger, Edmunk Husserl, Karl Marx, Alfred és Max Weber, Max Scheler és Wilhelm Dilthey. Munkásságában Mannheim arra törekedett, hogy szintetizálja a német historicizmus, a marxizmus, a fenomenológia, a szociológia és az angolszász pragmatizmus elemeit

Londoni évei során érdeklődése a demokrácia, az egyéni szabadság és a társadalmi tervezés összeegyeztethetőségének problémái felé fordult.

Élete

Mannheim elmélete a kulturális tudás fajtáiról

Ebben a tanulmányban Mannheim a személyközi viszonyok és a kollektív cselekvések keretét megteremtõ szimbolikus képzõdményként határozza meg a kultúrát, amely a szellemi tárgyiságok strukturált készletét örökíti át az újabb nemzedékekre. A közös hagyományok és tapasztalati összefüggések által egybekovácsolt közösségek tagjai éltetik a kultúrát azáltal, hogy megértik és cselekedeteikben realizálják és módosítják a közös világukat alkotó jelentéseket. A jelentéseknek négy csoportja különíthetõ el: az észlelt természeti és társadalmi tárgyaknak és folyamatoknak tulajdonított jelentések; az intézményekben kollektív képzetek formájában tárgyiasult jelentõségek; önszabályozó társadalmi viszonyok és kollektív alkotások, mint például a nyelv vagy az erkölcs; egyénileg megalkotott új jelentõségek, más szóval mûvek. A kultúra tehát strukturált társadalmi tér, mely egyszersmind a jelentések sokrétegû és szerteágazó hálóját tovább- vagy átszövõ egyéni kreativitás színhelye.

E tér szociológiai térként való kialakulása legalább három résztvevõt igényel. A “harmadik” konstitutív szerepének hangsúlyozása a társadalmasulás simmeli értelmezését idézi. Lényeges eltérést jelent azonban az, hogy itt nem az elemek közti interakció teremt társadalmasulást, hanem a közös tudás. A társadalmiság mannheimi genealógiájában a triadikus viszony egyik tagja nemcsak személy, élettelen tárgy is lehet. A viszonyukból eredeztetett tudásforma leírásában Mannheim a művészeti alkotások befogadásának folyamatmodelljére támaszkodik. Ezek után már nem meglepõ, ha e különös tudásforma hordozóit is a műértõ szociológiai típusával példázza.

E sajátos tudásra nem a tárgyát önmagától elkülönültként tételezõ szubjektum tesz szert, hanem egy olyan – hajlamokkal, vágyakkal és érdekekkel bíró – testi Énben jön létre, amely egy egyedi Másikra ráhangolódva, azzal mintegy egybeolvadva, beemeli a Másikat a saját létezésébe. Ez a tanulási folyamat eltávolítás és tárgyiasítás nélkül, két test – az Én és a Másik – közvetlen, egzisztenciális érintkezésében megy végbe.

Lényegében auratikus élmény – “egy egyszeri minõség teljesen közvetlen befogadása” (Mannheim 1980: 209): “A dolgok “kívül” maradhatnak, de amit belõlük magunkba felveszünk, az mégis már énünkkel való egybeolvadásuk, és megismerésük nem eltávolítás, hanem felvétel a mi egzisztenciális állagunkba” (Mannheim 1980: 208). Az ily módon kialakuló minõségi tudás tulajdonított jelentésekbõl és antropomorf jelentõségekbõl tevõdik össze. Tartalma mégsem önkényes, hiszen – miután végsõ soron a Másik minõségei korlátozzák – az átélõ Én számára objektív. Ez a tudás abban a formában érvényes, amelyben kialakul és abban a közös élménytérben, amelyben az Én és a Másik egybeolvadása létrehozza a Mi szféráját. Az efféle relacionális érvényességû tudás a többi emberrel csak úgy közölhetõ, ha sikerül megtanítanunk õket, hogy úgy lássanak, mint mi, ha sikerül beavatni õket a Mi szférájába s ezáltal bevonni õket az élmény terébe. A beavató kommunikáció nem tanít, nem fejteget, nem elemez, pusztán csak rámutat a megvilágosodás és a rákövetkezõ megtérés alapjára. Ha “mind több harmadikból lesz Te, aki a közös tapasztalati térben részesedik” (Mannheim 1980: 216), az élmény közlése nem maradhat meg azon az önmagának elegendõ világon belül, amit a Mi szférája alkot. De nyelvhasználata továbbra is az élmény szerkezetéhez kötõdik; a beszélõk kerülik az elvont fogalmakat s ehelyett megnevezéssel fejezik ki a tárgyaknak a tapasztaló szubjektumokkal alkotott viszonyát; sajátos szókincset alakítanak ki, amelyben a tapasztalás lehetséges tárgyainak jelentõségét rögzítik; elvetik az egyértelmû osztályozásokat s inkább olyan – feltételes és perspektivikus – sztereotipikus megjelölésekkel élnek, amelyek nemcsak az élménytartalomtól függenek és az adott kultúrához kötõdnek, hanem expresszív töltésûek is abban az értelemben, hogy a hallgatótól “egzisztenciális együttrezgést, egy meghatározott “világban”, egy közösségben való részvételt” igényelnek (Mannheim 1980: 226).

Folytatás itt

Comments are closed.


Network-wide options by YD - Freelance Wordpress Developer