RÉGMÚLT MAGYAR NYOMOK ITÁLIÁBAN – I, első rész

Blogom újabb kedves vendége B. Tamás-Tarr Melinda Dr. Azt, hogy ki ő és milyen sokoldalú tevékenységet folytat saját maga mondja el bemutatkozásában. Blogomat egy kivonatos, mégis a szokottnál hoszabb tanulmánnyal tiszteli meg, amit négy részben lehet majd blogomban olvasni.

Ime a bemutatkozás és az első rész:

 

                          melinda20070529.jpg

BEMUTATKOZÁS


Dombóváron, 1953. dec. 12-én születtem értelmiségi családban a három nővér első szülöttjeként (valamivel részletesebben «Ki kicsoda?» Greger-Biográf enciklopédia: «Tarr György Dr.» címszó alatt.). 1981-ben apai nagyanyám családnevére változtattam apai vezetéknevemet, majd rá tíz évre kb. itt Olaszországban ehhez hozzácsatoltattam az eredetit, s azóta itteni kettős családneves lánynevemen írom alá írásaimat s ezt használom a hagyományos magyar asszonynév viselettel együtt. 1983. október 1-én kötöttem házasságot egy ferrarai gépészmérnök doktorral. Egy gyermek édesanyja vagyok: kislányom 1986. január 2-án született. Szellemi szabadfoglalkozású vagyok, amely magában foglalja az alábbi foglalkozásaimat, tevékenységeimet: magyar-történelem szakos általános iskolai tanár, újságíró- és publicista, felelős igazgató és főszerkesztő, kiadó, tolmács, szak- és műfordító, igazságügyi nyelvi szakértő és tolmács, nyelvi- és kulturális közvetítő. Ha az időm engedi verseket és elbeszéléseket is írogatok magyar és olasz nyelven egyaránt. Több antológiában és önálló füzetben vagy kötetben vagyok jelen munkáimmal, amelyekért számtalan irodalmi és művészeti díjat kaptam, amelyekről oklevelek, kupák, emléktáblák tanúskodnak.. A bíróságnak hivatalos fordítója és tolmácsa vagyok, ami azt jelenti, ha szükségük van rám, elsősorban engem bíznak meg a munkával, ami azonban nem jelent állandó kenyérkereső munkaviszonyt: alkalmi fordítói- és tolmácsszolgáltatást nyújtok az igazságügyi- és bűnüldöző szerveknek (bíróságok, ügyészségek, rendőrség, csendőrség, pénzügyőrség), állami iskoláknak és fordító irodáknak. Huzamosabb kereseti lehetőséget jelenleg a magánoktatás jelent, addig, amíg a tanítványok nem szakítják félbe magyar nyelvi tanulmányaikat. (Bíráknak, orvosoknak oktatom a magyar nyelvet.) Állandó szellemi- és szakmai, de kereset nélküli tevékenységet a lapszerkesztés, cikkek, kutatások, tanulmányok írása, műfordítások jelentenek. Hivatalosan olasz és magyar újságíró és publicista vagyok 2000. október 24-től az Olasz Újságírók Rendjének (OdG: Ordine dei Giornalisti Italiani), 2004. augusztus 24-től pedig a a MÚK-nak (Magyar Újságírók Közösségének) vagyok hivatalos tagja. A kilencvenes évek elején, állami iskolában ingyen, felkérésre, önkéntes alapon bizonyos ideig tanítottam is, sőt az iskolai nyílt napokon, bemutató, kirakatórákat is tartottam. A ferrarai Scuola Interpreti (Tolmácsiskolában) olasz nyelvi vizsgát tettem. Egyetemi résztanulmányokat (jogi és bölcsész), zenekonzervatóriumi tanulmányokat (dallamírás, szolfézs, zeneelmélet és zongora) végeztem, nyelvi- és kulturális közvetítői képzésben és továbbképzésben részesültem.

Mivel sehogy sem sikerült biztos és állandó állást szereznem, csak rövid lejáratú, alkalmi megbízatásokat, azért, hogy szellemileg el ne satnyuljak, állandó szellemi munkát biztosítsak magamnak, 1997. októberében megalapítottam az Osservatorio Letterario – Ferrara e l’Altrove (röviden O.L.F.A. vagy Osservatorio Letterario) c. irodalmi és kulturális folyóiratomat, s ebben a hónapban publikáltam a 22 oldalas periodikám első és kísérleti számát, a 1997./0. számot. Ezen individuális sajtó- és kiadó vállalkozás több célkitűzés megvalósítása érdekében jött létre a fent említett célon kívül: tehetségek felkutatása, hangot adni olyanoknak, akiket a nagyobb folyóiratok elhallgatnak vagy egyszerűen tudomást sem vesznek róluk, a lehetőségekhez képest elsősorban a magyar és olasz kultúra, irodalom stb. bemutatása, valamint kitekintés más nemzetek alkotásaira is. Szép számmal fedeztem fel tehetséges alkotókat és indítottam útnak az Osservatorio Letterario hasábjain. Hogyan jutottam ideáig, azt a portrémból lehet megtudni.

Az Osservatorio Letterariónak tulajdonképpen nagyon sok mindent köszönhetek, elsősorban az olasz újságírói tagságomat, majd az alkalmi fordítói- és tolmács munkaköri lehetőségeket a fent említett intézményeknél, szak- és műfordításokat fordítóirodáknak, nemcsak lakóhelyem körzetében, hanem városon kívül, más megyékben, tartományokban is, valamint a magánoktatást. A periodikámnak köszönhetően nagyon sok értékes emberrel találkoztam a világ minden tájáról, akik magyarul, angolul, franciául, spanyolul és latinul írt leveleikkel kerestek fel. Nagy meglepetést és örömet szerzett az a tény, hogy a legkülönbözőbb kutatási területekről számos világhírű tudós a világ minden tájáról, hazánkat is beleértve; hazai kiváló, írók, költők, művészek jelentkeztek levélben vagy telefonon, akik közül néhányan az Osservatorio Letterario levelezőivé, távmunkatársaivá is váltak. Elég csak végiglapozni az eddig kiadott példányokat, nyomon lehet követni az Osservatorio Letterario nagyszerű szerzői gárdáját. Nagy örömömre és megelégedésemre szolgál, hogy kutatók és egyetemisták fordultak hozzám segítségért, véleményért, tanulmányaikban vagy diplomamunkájukban hivatkoztak is az Osservatorio Letterarióra vagy az én munkáim egyikére. Ezek közül a legfrissebbek itt olvashatók: diplomamunka-hivatkozások. A folyóiratom számára létesítettem egy külön magyar nyelvű honlapot, egy magyar nyelvű online mellékletet és egy kiegészítő magyar nyelvű portált.

Szabad időm jóformán nincs, mert ha nem a fentieknek szentelem magam, akkor a család, a háztartás köt le. De ha muszáj, kicsit lazítok, s akkor zongorázom, zenét hallgatok, a szerkesztői tevékenységen kívül is olvasok, filmet (művész-, ismeretterjesztő- és dokumentumfilmeket) nézek, sakkozom, a családdal kirándulok az idő és lehetőségek függvényében: ilyen szép kirándulás volt pl. az idei nyári szabadságunk idején a dél-olaszországi barangolásunk, amelyről 6 részes fényképekkel és videókkal gazdagon illusztrált útinaplót írtam (a többit ld. Testvérmúzsák magyar nyelvű kiegészítő portálom nyitó oldalán).

© B. Tamás-Tarr Melinda Dr.

Az évezredes itáliai magyar jelenlétnek számtalan jelentős helyszíne és tárgyi emléke található a legjelentősebb műemlékektől a legeldugottabb falvakig Itália-szerte. Az olasz–magyar kapcsolatok kezdetei a IX/X. századig nyúlnak vissza, s akkoriban még korántsem nevezhetők barátinak. A félsziget lakói és az őket rettegésben tartó kalandozó magyarok ellenséges viszonya csak a kereszténység felvétele után változott meg. A későbbiekben gazdasági, kulturális és nemegyszer dinasztikus kapcsolatok fűzték egymáshoz a két népet. Az itáliai félsziget vonzereje a tanulni vágyók számára is igen nagy volt. A humanizmus és reneszánsz a magyar peregrináció fénykora volt Itáliában. Az alábbiakban, a teljességre törekedés igénye nélkül jelzek néhány olaszországi magyar nyomot, emléket.

I. 1. Kalandozó elődeink, a «legvadabb és legkegyetlenebb nép» nyomai

Az európai műveltség fő forrásának tekintett itáliai félsziget és a Kárpát-medence földrajzi közelsége kezdettől fogva szükségszerűen magával hozta a népeik közt szövődő sokrétű kapcsolatokat. Dinasztikus érdekek és egyházpolitika, kereskedelmi célkitűzések és tudásvágy, hatalmi törekvések egyaránt alapul szolgáltak az államközi és egyéni összeköttetésekhez. Ezek a kapcsolatok nem voltak mindig zavartalanok: a IX/X. Századi kalandozó magyarok első itáliai látogatásai az itáliai félsziget népeiben rémült kétségbeesést keltettek, ugyanúgy, ahogy a magyar vezető rétegek is ellenségesen fordultak az Itáliából jött idegen trónigénylőkkel. Az életmód, a felfogás és temperamentum különbözősége gyakran megnemértést és bírálatot váltott ki a másik nép fiaiból, de a nagy szellemi áramlatok, a közös eszmények és azonos érdekek hidat emeltek a kölcsönös rokonszenv és megbecsülés felé és hazájuk történelmének válságos korszakaiban szövetségessé tették a hasonló célokért harcoló olaszokat és magyarokat. Azt mondják, hogy a magyarok Olaszországban otthon érzik magukat, barátok között, s ugyanígy a hazánkat meglátogató olaszok is. Ez a kölcsönös szimpátia valóban az évszázados, szoros kapcsolatoknak köszönhető. A két ország népei közötti nézeteltérések, ellenségeskedések nem károsították komolyan a két nép között kialakult barátságot. Mint ahogy hazánkban is vannak szobrok, utcanevek, festmények amelyek az olasz kapcsolatokra utalnak, ugyanúgy Olaszországban is számtalan magyar nyomra, emlékre lehet bukkanni. E hely nem alkalmas minden egyes ilyen emlék leírására, így csak arra szorítkozom, hogy ötletszerűen emeljek ki néhányat s esetleg folytatásokban ki lehet még egészíteni, hiszen ebben az orországban a magyarországi nyomokkal kapcsolatban a bőség zavarával lehet küszködni.
Ki ne hallotta, vagy olvasta volna valahol a fohászt: «A magyarok nyilaitól ments meg, Uram minket!” 898 őszén még sohasem látott, Pannoniából jött lovascsapat ereszkedett le az Isonzo völgyén a velencei síkságra, a Dráva, Száva és Muraköz felől nyúlva dél felé, azon az úton, amelyen az elmúlt századokban már előtte jártak a hunok, longobárdok és az avarok, hogy lerohanják és birtokukba vegyék a csábító kincseket ígérő földet. Ez az út, a rómaiak Via Postumiája ezután kalandozó elődeink nevét kezdte viselni: «Strada Ungarorum», azaz a «magyarok útja», ezzel Itália lakóinak kitörölhetetlenül emlékezetébe vésve a korántsem békés látogatásait. Az első látogatásaik nem voltak még támadó, zsákmányoló jellegűek, csak tájékozódó. Kalandozó elődeink csapatának zöme nem jutott el a Pó-síkság gazdag és népes központjaiig, de kiküldött hírszerzőitől hallhatott a római arénájával és hatalmas katedrálisával díszített Veronáról, a negyvennégy templomával büszkélkedhető Paviáról, a longobárd királyok fővárosáról, és kelet felé az adriai lagúnák apró szigetein kinőtt, hatalmát és befolyását egyre messzebb kiterjesztő velencei köztársaságról. Azt azonban még nem mérhették fel az emberi civilizáció alkotásaiból elkápráztatott és a kínálkozó zsákmányra éhező magyar lovasok, hogy ez a virágzó paradicsom milyen válsággal küzd, a hanyatlásnak milyen mélypontjára jutott, ahol gyorsan pergő események tartották izgalomban Itália városainak és falvainak népét: a hatalomváltozások során nem egy főúr feje hullott pálfordulásaik megtorlásaként. A magyar lovasok csapata feltűnés nélkül, ahogy érkezett, vissza is vonult kárpát-medencei hazájába, hiszen csekély létszámukkal nem érezték magukat elég erősnek, hogy támadást indítsanak és zsákmányt ejtsenek, de felderítések eredményeként elhatározták, hogy a következő esztendő tavaszán megindítják a hadjáratot a mesés gazdagságú föld meghódítására, hiszen gyors lovaikkal alig tíznapnyi járásra voltak Itália kapuitól, és egész hadviselésük a sebes helyváltoztatáson alapult. Könnyű fegyverzetük, íjaik és kopjáik nem nehezítették őket mozgásukban, élelmüket és csekély felszerelésüket vezetéklovakon vitték magukkal. Liutprand cremonai püspök, a kor krónikása leírása szerint 899 márciusában «mérhetetlen és megszámlálhatatlan sereggel» a velencei síkságra zúdultak. Valójában mintegy ötezer emberről lehetett szó, de megjelenésük mégis szörnyű rémületet keltett a békés lakosságban. Vad huj-huj harci kiáltással kísért, villámgyors rajtaütéseik, félelmetes, zord külsejük és a keresztény felfogás az Apokalipszis lovasaival azonosította a barbár harcosokat, mint akiket Isten a bűnök fertőjébe süllyedt emberiség megbüntetésére küldött. Kalandozó elődeink valóban nem voltak kíméletesek, hiszen számbeli kisebbségüket csak a rémületkeltés bénító hatásával ellensúlyozhatták. A zsákmányolás, öldöklés nem ment ritkaságszámba a régi hadviselésben. A krónikások úgy vélték, arcukat azért csúfítják sebhelyek, mert a magyar anyák újszülötteik arcát karddal felhasogatják, hogy idejében hozzászoktassák őket a fájdalmak elviseléséhez. Hamarosan szárnyra kapott az a legenda is, hogy a pogány harcosok leölt ellenségeik vérét isszák.

© B. Tamás-Tarr Melinda Dr.

Folytatása következik

 

Comments are closed.


Network-wide options by YD - Freelance Wordpress Developer