RÉGMÚLT MAGYAR NYOMOK ITÁLIÁBAN – I, második rész

A riadalommal, amit váratlan felbukkanásuk okozott, elérték azt, hogy a fejvesztetten menekülő lakosság nem is gondolt ellenállásra, és szabad prédaként engedte át házait és jószágait. Csak a fallal megerősített városok és várkastélyok nyújtottak védelmet, mert a magyarok nem rendelkeztek ostromra alkalmas felszereléssel. De elég zsákmányra találtak a városokon kívül is. A sátorlakó magyaroknak az itáliaiak fejlett életkörülményeik, öltözete, otthonaik berendezése a sohasem álmodott fényűzést jelentette. Különösen csábította őket a templomok, kolostorok díszes felszerelése: az aranyozott kelyhek, ereklyetartók, a díszesen hímzett miseruhák, az ezüst gyertyatartók, amelyekkel talán kárpótolni akarták magukat hajlékaik kezdetleges egyszerűségéért.
924. március 12-én tűzcsóvás nyilaikkal felgyújtották Paviát. Liutprand versben örökítette meg a gazdag, fényes város pusztulását.

«…Rodulfus távolléte idején a magyarok dühe, Salardus vezérlete alatt, egész Itáliában érezhetővé vált, annyira, hogy Papia városának falait sánccal vették körül, és körös-körül lecövekelt sátraikból állották útját azoknak, akik onnét kijönni akartak. Ezek bűneikkel szolgáltak rá, hogy sem szembe nem szállhattak velük, sem ajándékokkal meg nem vesztegethették őket.

Újra kibontakozott a nagy ég borújából a napfény

És a kos útja felé közelítve a hegyre borult jég-

S hótakarót melegítve elolvasztgatja; Aeolus

Féktelenül lihegő szeleit kibocsátja magából.

Ekkor a bősz magyarok hada rajtaüt a városerődre

S tűzbe borítja. A tűz viharoknak a szárnyain indul

És fölszítva magasra rohan s szanaszét harapódzik.

És nem elég, hogy a tűzvész lángja emészti a várost,

Végromlást kiabálnak a minden irányból előtört

Gyors magyarok s lenyilazzák azt, kit a tűz nem emészt meg.

Ég a szerencsétlen, hajdan szép Papia város!

Vulcanus is segítője a dúló, vad viharoknak;

Döngeti karja a szentegyház falait, mely aláhull.

Szörnyet halnak anyák, fiaik s hajadon deli szüzek

Szörnyű halált lel az istenigét tanító papi nép, sőt

Még vezetője, az istenes életű főpap is elvész,

János a püspök, akit jónak nevezett az egész nép.

Hosszú időn fiókokba bezárt arany és kincs

Kint hever íme, de hogy ne kerüljön a vad idegenbe,

A hőségben elolvadt és aranyárba’ patakzik.

Ég a szerencsétlen, hajdan szép Papia város!

Haj! milyen irtózatos volt látni a szerte elömlő

Fénypatakot s a nagyok szenesült torztestire nézni!

Nincs, aki mostan a zöldszínű jászpis, a sárga topász vagy

A gyönyörű ragyogó zafírus s a berillus után vágy.

Még a zsivány szeme sem tapad ekkor a drága aranyra.

Nem tud a tiszta vizű Ticinusról elmenekülni

Egy hadi gálya se, mert valamennyit a tűz megemészté.

Porrá lett a szegény, hajdan szép Papia város.»

(Liutprando: Antapodosis, III. 30., Kiadta Gombos Albin, Budapest, 1908. Jankovich Emil, Gombos Albin, Gaál Lajos fordítása.)

Kevesen menekültek meg a tűzvészből.

A félszigeten uralkodó anarchia, a folytonos belső viszályok, amelyek képtelenné tették az itáliaiakat a külső támadók elleni védekezésre, jó alapot szolgáltattak a magyar vezéreknek – akiket már nem kötött a Berengárral fennállott megállapodás -, hogy újra Itáliát szemeljék ki zsákmányoló vállalkozásaik célpontjául. 927-ben Toscanába törtek be, tűzzel-vassal pusztítottak, fosztogattak és foglyokat ejtettek. A nehézfegyverzetű nyugati katonaság hagyományos harcmodora szerint egyenes vonalba fejlődve, szemből közelítette meg az ellenséget, és kézitusával vívta meg az ütközetet, míg a magyarok – akiknek soraiban velük szövetséges más népekből való fegyveresek is küzdöttek – gyors lovaikkal rajtaütésszerűen támadtak, színlelt megfutamodásokkal vezetve félre az ellenséget, hogy azután oldalról csapjanak a nehezen mozgó, megzavarodott katonaságra. Csak a szász Madarász Henriknek jutott végre eszébe, hogy seregét az ellenség haditaktikája alkalmazására képezze ki, és így sikerült 933-ban Merseburgnál súlyos vereséget mérnie a magyarokra.

                            clip_image001a.jpg
Nyilazó magyar lovas az itáliai kalandozások idejéből. Falfestményrészlet az aquileiai
székesegyház altemplomában. A korabeli, magyar harcos valószínűleg leghitelesebb ábrázolása
(Forrás: Magyarország története képekben, Gondolat, Budapest 1985)

927-ben azonban a kalandozók még háborítatlanul juthattak el Toscanába, és szabad prédaként dúlhatták végig területét. Jövetelük célja – ahogy egy Róma környéki egyszerű szerzetes barát századvégi krónikájából kiderül – a zsákmányoláson túl katonai segítségnyújtás is volt. A Provence-i Hugó megválasztását ellenző római arisztokrácia, élén a szép és nagyravágyó Marozia szenátornővel, aki a toscanai őrgrófhoz ment feleségül, fegyveresen lépett fel a koronázást kezdeményező X. János pápa és fivére, Péter spoletói őrgróf ellen, kiűzve ez utóbbit Rómából. Péter a közeli Orte városába menekült, és – ahogy Benedek barát kezdetleges latinságával feljegyzi – «tüstént követet küldött a magyarok népéhez, hogy jöjjön, és vegye birtokba Itáliát; ezek után a magyarok egész népe bevonult Itáliába. Velük Péter őrgróf bement Róma városába. A magyarok népe, miután kifosztotta egész Toscanát, és tűzzel-vassal pusztította, sok embert az asszonyokkal együtt, és amit csak kezébe kaphatott, elvitt, s mivel nem volt senki, aki hatalmuknak ellenállhatott volna, maguktól elvonultak. A rómaiak haragra gyúlva egy akarattal a lateráni palotához siettek, és megölték Péter márkit… Azután a magyarok Róma határában fosztogattak.» Eszerint a toscanai dúlás bosszú is lehetett a Péterrel ellenséges párthoz tartozó Guido őrgróf ellen. 942-ben a magyar portyázók újra megjelentek Róma falainál, de ekkor a rómaiak a lateráni palota melletti kapun kirohanva, harcba szálltak a támadókkal, és bár sok nemes esett el, sikerült visszaszorítaniuk az ellenséget. És a krónikás panaszosan felsóhajt a végén: «Ó, jaj az itáliai embereknek! Mennyi csapást, rnennyi pusztítást végzett köztetek az idegen nép!» (Ld. Benedetto monaco di S. Andrea del Soratte: Chronicon [Fonti per la Storia d’Italia – Scrittori se. X-XI.), Roma, 1920.)]

A harmincas évekre a kalandozó csapatok útvonalai meghosszabbodtak. Már nemcsak a szomszédos német területeket és Észak-Itáliát keresték fel, hanem Franciaországba is eljutottak, és visszafelé útba ejtették az olasz félszigetet is. Így 937-ben, burgundiai látogatásuk után újra megjelentek Toscanában, és továbbmentek délre, egészen Capuáig. A magyarok Dél-Itáliára is lecsaptak és egészen Pugliáig hatoltak. Dél-Olaszország különböző hercegségeivel együtt a bizánci császárság fennhatósága alatt állt; ettől a korszaktól kezdve a magyar vállalkozások itáliai útvonala erre a területre vezetett, míg Észak-Itáliában nincs többé adat további jelentősebb pusztításokról. A források szerint ugyan többször átvonultak Piemonton: 924-ben és 935-ben Franciaországba menet, és 935-ben, 937-ben, 947-ben, 951-ben és 954-ben onnan visszafelé. De harcokról, dúlásokról ekkor a dél-olasz források beszélnek.

A 937-es esztendőben a gazdag montecassinói apátság, a Benedek-rendi szerzetesek anyaháza mellett is elhaladtak, és a közelében letáboroztak, hogy egyik portyázó különítményüket bevárják. Ezalatt alkura került sor a magyarok és az apátság közt, amelynek birtokain sok földművest fogságba ejtettek. Montecassino évkönyvei pontos jegyzéket őriznek a váltságdíjul adott kincsekről: szerepel köztük nagy ezüstlámpa láncokkal, ezüstkelyhek és ezüstkanalak, tömjénfüstölő, húsz aranypénz, azonkívül gazdagon hímzett miseruhák, oltárterítők, ostyatartók, tizenhat szőnyeg, három selyempárna, különféle szövetek; látszik, hogy a szerzetesek a házukban található mindenfajta értéket összeszedtek, hogy kielégíthessék tárgyaló partnereik igényeit. A magyarok vállalkozása végül is rosszul ütött ki: a montecassinói krónikaíró feljegyzi, hogy megelégelve a pusztításokat, az Abruzzók hegyi népei, a marsusok és pelignusok Trasacco mellett egy hegyszorosban csapdát állítottak a fosztogatóknak, nagy részüket megölték, és elvették zsákmányukat.

Ellenállással találkoztak 942. évi látogatásuk alkalmával is: ekkor történt a Benedek barát említette meghiúsult támadás Róma ellen, majd további, szabin földre tett portyázásuk alatt újabb vereséget szenvedtek Rietinél, amelynek hercege csapataival rájuk rontott és elűzte őket.

Az évtizedek múlásával tehát Itália lakói is megváltoztatták magatartásukat az idegen behatolókkal szemben: már nem voltak tehetetlen, szenvedő alanyai nyers erőszakuknak, hanem megpróbáltak védekezni, ahogy tudtak: várak, falak építésével és helyi ellenállás szervezésével, ha már a központi hatalom nem volt képes oltalmukat biztosítani. A mindenkori uralkodók, Berengár bevált módszerét követve, ekkor is célszerűbbnek látták a fegyveres harc helyett a békés megalkuvást választani. Így Hugó király, mikor a magyarok 943-ban újabb hadjáratokat indítottak a keleti császárság, Németország és Itália felé, megegyezést kötött velük: 10 véka ezüstöt fizetett, hogy területét megkíméljék, és sikerült rávennie őket, hogy inkább az Ibériai-félsziget gazdag szaracén települései ellen induljanak. Vezetőket is adott melléjük, hogy odakísérjék őket; de mikor a csapatok a kopár Cran-fennsíkra értek, ahol napokig nem találtak ivóvizet és takarmányt lovaiknak, azt hitték, szándékosan félrevezették őket, hogy elpusztuljanak: kemény bosszút álltak hát kalauzaikon, és visszafordultak. A zsákmányszerző hadjáratokat más, ellenséges országok felé irányítani szerencsés kiútnak bizonyult: ezt a módszert követte Hugó halála után kiskorú fiának gyámja, majd utóda: II. Berengár ivreai őrgróf, I. Berengár unokája, aki 947-ben Taksony vezér seregének ugyancsak 10 véka ezüsttel adózott, és elérte, hogy a magyarok újra Dél-Itáliának forduljanak: látogatásuk emlékét Otranto városa őrizte meg, ahol kifosztották a bazilikát. Utolsó megjelenésük olasz földön. 954-re tehető, de akkor csak átvonulásról volt szó.

A nyugati kalandozásoknak – öt évtized alatt, 898 és 955 között nem kevesebbről, mint harmincháromról tudnak a források – I. Qttó német-római császár nagy augsburgi győzelme vetett véget 955-ben. Ettől kezdve a félsziget lakossága is megszabadult az örökös rettegés nyomasztó érzésétől. De a fél évszázadon át meg-megismétlődő riadalom és kétségbeesés híven tükröződik a kortárs és a századvégi európai krónikások feljegyzéseiben, akik egymást múlják felül a barbárok vadságának leírásában, sőt még egyes fennmaradt oklevelekben is, ahol a magyarok állandó jelzője a «legvadabb és legkegyetlenebb nép». Látogatásaik kitörölhetetlen emlékét őrzi számos, a mai napig fenn maradt észak-olasz helynév: így Lòngara, egy Vicenzához tartozó kis település, vagy a Verona melletti Ongarina. A magyarokról kapta nevét a Gorizia környéki Vogarisca is, Bologna és Mantova egy-egy külvárosát pedig még a 13. században is Ungariának hívták. De előfordultak Friuliban éppúgy, mint Padova vagy Bologna környékén olyan elnevezések is, mint «Magyar Gázló, Magyar Kikötő, Magyarok Tábora, Pogányok Háza, Magyar Part».

Toscana tartomány és Milano templomaiban külön miséket mutattak be «a pogányok ellen», és Istenhez könyörögtek, szüntesse meg a pogányok dúlását, amit bűneik büntetéseként bocsátott rájuk. És a magyarok ihlették az olasz irodalom egyik legrégibb ismert verses emlékét is, a modenai városfalak fegyveres őrségének dalát, amely éberségre inti az őrszemeket, a váratlan pogány támadás veszélyére figyelmeztetve:

«Óh te, ki ezen falakat őrzöd,

Ne aludj, intelek, hanem légy éber!»

Eredetiben latinul: «0 tu qui servas ista moenia,

noli dormire, moneo, sed vigila!»

Majd a város védőszentjéhez, Szent Geminianushoz fohászkodik, akinek sírja a róla elnevezett templomban már egyszer megmentette a várost:

«Most arra kérünk, bár rossz szolgáid vagyunk –

A magyarok nyilaitól ments meg minket!»

Eredetiben latinul: «Nunc te rogamus, licet servi pessimi,

ab Ungerorum nos defendas iaculis.»

A dal hálaadással zárul a védőszent oltalmáért:

«A magyarok elvetemült

népe végül már gyújtogat s mindenki

elveszti lakhelyét: de a szent

övéinek falait megőrzi»

Eredetiben latinul: «Tandem urit Hungarorum

gens nefanda et cunctorum

loca perdit: sed suorum

Sanctus servat moenia.»

(Monumenta Germaniae Historica. Poetae aevi Carolini. III, 703-6; La letteratura italiana. Le origini, Milano, 1956, 246-249. )

A következő évszázadok folyamán az európai népek közösségébe beilleszkedett magyarságot másféle szálak kötötték az olaszokhoz, és ezek elhalványították pogány elődei pusztító becsapásainak emlékét. Az olasz köztudatban éppúgy, mint a régi történetírásban, a kalandozó magyarok képe összemosódott a hunokéval, a két népet azonosították, és a magyar betöréseket úgy tekintették, mint Attila, Isten ostora támadásának egyenes folytatását.

I. 2. Itáliai magyar emlékek a magyar államalapítástól az Anjoukig

Az új évezred küszöbén nagy változások mentek végbe Európa északkeleti határvidékén, amelyben nagy ívben, a dánoktól s lengyeleken át a magyarokig, jó néhány nép hazáját találjuk. Most e területsáv lakóin volt a sor, hogy feudális államokba szerveződjenek és a keresztény művelődés körébe lépjenek. Magyarországon a törzsi társadalom bomlása, a társadalmi rétegek ellentéteinek erősödése már korábban is a feudalizmushoz vezető utat egyengette. A keresztény hit is kezdett visszhangra lelni, keleti és nyugati változatában egyaránt. Az új fejedelmi hatalom kiépítésére már Géza fejedelem (972-997) megtette az első lépéseket. A történelmi döntés keresztülvitele, kierőszakolása, a magyar állam megalapítása és egy új, nagy periódus elkezdése azonban I. (Szent) István (997-1038) nagy uralkodói, államférfiúi egyéniségéhez fűződik.

A fiatal magyar államnak nagy veszélyekkel kellett megbirkóznia. Az egyik kívülről fenyegette, a német feudális császárok részéről, akik mindent megtettek, hogy a cseh, lengyel és magyar államalakulatokat sorra hatalmuk alá szorítsák. A másik belülről, azon elemek részéről, akik a régihez, a törzsi rendhez, a pogánysághoz ragaszkodtak. A kettő kombinációiból adódtak István király halálát követő idők küzdelmei. Orseolo Pétert, István unokaöccsét és utódját (10-38-1041), akit a «szolgarendűekkel» összefogó Aba Sámuel elűzött, III. Henrik császár, a ménfői csata (1044) után vazallusként ültette vissza, de őt a Tiszántúlról elinduló pogány lázadás újra elsöpörte. Ennek lett áldozata Gellért püspök is, azon Duna fölé ugró hely oldalán, amely ma is a nevét viseli (1046).

© B. Tamás-Tarr Melinda Dr.

(folytatás következik)

Comments are closed.


Network-wide options by YD - Freelance Wordpress Developer