RÉGMÚLT MAGYAR NYOMOK ITÁLIÁBAN – I. 3. rész

Az Oroszországból hazatérő I. Endre (1046-1060) azonban, mint törvényéből is kitűnik, szembefordult a pogánysággal és István művét folytatta, miközben III Henrik még két ízben is fegyverrel próbálta Magyarországot meghódítani, de hibába. Krónikáinkban minderről sok regényes részlet olvasható, így többek között, Henrik dunai hajóinak meglékeléséről (1052), majd királyok s hercegek belső viszályáról Salamon (1063-1074) és I. Géza (1074-1077) idején. Mindezen nehézségek ellenére a magyar feudális állam a XI-XII. század fordulójára, I. (Szent) László (1077-1095) és Könyves Kálmán (1095-1116) idejére megszilárdult. Erre vallott, egyebek között, Horvátországnak dinasztikus úton, önálló testként, a magyar koronához kapcsolódása, valamint Kálmán törvényeinek (1096) számos intézkedése.

A Rómában élő Triznya-Szőnyi Zsuzsa többek között az alábbiakat írja «Korunk» 2002. decemberi számában «Róma és a keresztény magyar kultúra» c. írásában: «[...] Az első magyarok, akik ezer évvel ezelőtt Rómába érkeztek, a kereszténység legújabb országa számára szent koronát és áldást kértek. A francia származású, tudós II. Szilveszter pápa biztosan megértette a nemrég még Európát fenyegető portyázó lovas nép megtérésének jelentőségét, és így szólt hozzájuk: «Én csak apostoli vagyok, a ti királytok valódi apostol.» Ezzel megnyílt az út Magyarország keresztény műveltsége felé. Az eseményre latin nyelvű márványtábla emlékeztet a lateráni bazilika jobb oldali mellékhajójában.

Szent István a Rómába érkező magyarok számára zarándokházat és kis templomot emeltetett a Szent Péter-bazilika tőszomszédságában. A 18. században, amikor nagyméretű sekrestyét építettek a bazilikához, lebontották a magyar zarándokházat és a kis templomot. Nyolc gránitoszlopát felhasználták az új építkezéshez: egyedül ezek maradtak meg Szent István ősi templomából. De a bazilika külső falán emléktábla hirdeti, hogy egykor itt állt a magyarok szent királyának temploma.

Sok ezer zarándok között az 1350. jubileumi évben Nagy Lajos király is imádkozott itt, majd 1433-ban Zsigmond magyar király a Via Flaminián vonult be Rómába, kíséretében Hunyadi Jánossal.

Kétszáz év elteltével ismét előkelő magyar urak lovascsapata érkezett Rómába egy díszhintó kíséretében, amelyben maga Pázmány Péter esztergomi érsek, bíboros ült. A nagy jezsuita hitszónok egy világtörténelmileg fontos diplomáciai küldetésben jött a pápához, hogy a bécsi császárral katolikus szövetséget alakítson a francia befolyás leküzdésére. A Vatikánban ünnepélyesen fogadták, de célját nem tudta elérni. Pázmány tanítványa, a költő Zrínyi Miklós ifjú korában járt az Örök Városban. VIII. Orbán pápánál is tisztelgett, aki maga is írt verseket, és könyvét odaajándékozta Zrínyinek, amelybe — mintha a szigetvári hős jövőjét látta volna —, ezt írta be: «A bátor sas nem költ félénk galambot.

Egy 1674-ben megjelent nagyszebeni könyv tanúskodik egy korabeli késmárki diák csodálatos római kalandjáról. Igaz, nem igaz? A legenda szerint 1674-ben nagyszombat napján a Szent Péter-székesegyház tornyában a sekrestyés egy idegen öltözetű, mély álomba merült ifjút talált. Nagy nehezen felébresztette, de a diák sehogy se értette, hogy mi történt vele. Latin nyelven elmondta, hogy Kopeczky Mihály a neve, Késmárkon tanult. Nagy vágya támadt, hogy az Örök Várost lássa, és mivel hallotta, hogy a harangok húsvétkor Rómába repülnek, elhatározta, hogy a haranggal együtt ő is útra kel. Felmászott a késmárki toronyba, és az öreg harang belsejében szíjjal a harang ütőjéhez kötözte magát. Hirtelen nagy rázkódást érzett, elvesztette az eszméletét, és csak akkor nyerte vissza, amikor Szent Péter templomának sekrestyése fölébresztette. Kopeczky esete óriási feltűnést keltett Rómában a pápai kúrián is, ahol érdeklődéssel hallgatták kalandos utazását. Az ifjú nem is ment vissza Késmárkra, és állítólag Rómában nagy „karriert” futott be.

Zrínyi után a 18. században is találunk híres magyar költőt Rómában: a jezsuita Faludi Ferencet, aki, mint előtte kétszáz évvel Lászai, a Szent Péter-bazilika magyar gyóntatója volt. Ötévi római tartózkodása alatt írta meg műveinek jó részét, amelyekben a hazától távol a legtisztább magyar stílus művelőjeként alkotott remekművet.

A „legnagyobb magyar”, Széchenyi először 1814-ben mint fiatal tiszt járt Rómában, de a város klasszikus műveltsége, az ókori romok és a művészeti alkotások olyan hatással voltak rá, hogy élete során többször tért vissza, hosszabb tartózkodásra is.

Régi magyar emlékek fűződnek az egyik legkülönösebb ősi római templomhoz, a Santo Stefano Rotondóhoz, a Kerek Szent Istvánhoz. Nevét nem a mi királyunktól, hanem István vértanútól kapta. 1454-ben V. Miklós pápa a körtemplomot a magyar pálos rendnek adta a mellette lévő kolostorral együtt. Itt laktak a Szent Péter-bazilika magyar gyóntatói is. Az oltárt István és László királynak szentelték, de a pálosok száma a mohácsi vész után ritkulni kezdett. 1580-ban XIII. Gergely, a naptárreformáló pápa a Collegium Germanicum-Hungaricumnak ajándékozta a templomot. Azóta is a jezsuita papnevelő kollégiumé, ahol ma is sok magyarországi és erdélyi ifjú tanul.

Az ötvenes években a Santo Stefano Rotondo Mindszenty bíboros címtemploma volt, de a magyar hercegprímás, fogoly lévén, nem gondoskodhatott bazilikájáról. A tető beomlással fenyegetett, a falakról hullott a vakolat. „Tilos” feliratú tábla fogadta az ide vetődő turistákat. [...]»

Olaszországban találhatók freskók szent királyainkról is. Szent István királyunk freskója a Venturoli Kollégium (ex Magyar – Horvát Kollégium) refektóriumában található:

                        clip_image001b.jpg

Szent István királyunk freskója (Forrás: Európai Utas

Az Árpádok külpolitikájának – a mindenkori uralkodóházak mintájára – kezdettől fogva döntő fontosságú tényezője volt a családi összeköttetések létesítése más országok hatalmon lévő dinasztiáival. A királyi sarjak születésüktől kezdve engedelmes eszközeivé váltak a pusztán politikai számításból sugallt házassági kombinációknak; egyéni érzéseik éppúgy nem játszottak szerepet, mint a trónöröklés kérdésében a személyes érdem vagy rátermettség a születési előjogok vagy pártérdekek mellett.

Már Géza fejedelem tudatosan alkalmazta ezt a hatékony gyakorlatot népe beilleszkedését célzó törekvései előmozdítására, amikor István fiát II. Henrik bajor herceg leányával, a későbbi II. (Szent) Henrik német-római császár húgával, Gizellával házasította össze, egyik lányát pedig, aki a velencei krónikás szerint «éppúgy kitűnt nemes előkelőségével, mint megnyerő arcával és feddhetetlen hírével», a tizennyolc éves Orseolo Ottó velencei dogéhoz adta feleségül.

A fiatal doge családjának már harmadik nemzedékét képviselte a tengeri köztársaság legfőbb méltóságában. Nagyapja, a szentség hírében álló I. Péter doge alig kétévi uralkodás után lemondott, és szerzetesi visszavonultságban, egy pireneusi kolostorban töltötte hátralevő életét; apja, II. Péter viszont kormányzásának tizennyolc éve alatt jelentősen növelte Velence tekintélyét a német-római és a bizánci császárral kötött előnyös szerződésekkel és városa fennhatóságának kiterjesztésével Dalmácia egy részére: ő volt az első a velencei államfők hosszú sorában, aki a «Dalmácia hercege» címet viselte. Halála után, 1009-ben fiát, Ottót választották utódául, míg másik fia, Orso gradói pátriárka, a harmadik, Vitale pedig Torcello püspöke lett. Az Orseolók hatalmának növekedése azonban ellenük fordította a féltékeny velencei patríciuscsaládokat és a gradói egyházi méltóság megszerzésére áhítozó aquileiai pátriárkát, aki Konrád német-római császár támogatását élvezte. A pártharcok viszontagságai során a doge és családja kétszer menekült el, és kétszer hívták vissza a trónra. De a második alkalommal már nem volt ideje visszatérni: száműzetésben halt meg a rokon bizánci császár udvarában, 1031-ben. Özvegye és fia István királynál talált menedéket, aki éppen akkor vesztette el egyetlen fiát, Imre herceget.

Az ifjú Orseolo Pétert a körülmények alakulása mintha előre kijelölte volna a trónutódlásra. A betegeskedő király saját rokonsága példáján is kénytelen volt tapasztalni, hogy gyökeres újításai még mindig makacs ellenállásba ütköznek a magyarság régi hagyományokhoz ragaszkodó rétegeiben, és saját unokatestvére, Vazul híveinek összeesküvése meggyőzte arról, hogy velencei unokaöccsében találhatja meg életműve fennmaradásának legjobb biztosítékát. Péter családi hagyományai, keresztény nevelése, latin műveltsége és Velencében, majd Bizáncban szerzett tapasztalatai reményt nyújtottak arra, hogy királyságában nagybátyja célkitűzéseinek folytatója lesz; ennek alkalma volt meggyőződni hadvezéri képességeiről, határozottságáról és erélyéről is, miután királyi katonasága élére állította. A magyar főurak egy része azonban elégedetlenül fogadta az Árpád-ház férfitagjainak mellőzését a trónörökös kijelölésénél, és sérelmesnek találta a király környezetében élő, külföldről jött udvari emberek befolyását. Ez a befolyás István halála után még növekedett, hiszen utódának szüksége volt a belső pártérdekektől független és a trón árnyékában élő tisztségviselők és katonák, németek és olaszok támogatására.

Ezek sem tudták azonban megakadályozni megbuktatását, amiben közrejátszott elődjétől merőben különböző, szabados életmódja, lobbanékonysága és akaratának kíméletlen érvényesítése – két püspököt elmozdított állásából, mert nem értettek egyet rendelkezésével -, valamint a német birodalommal határsértések miatt folytatott szükségtelen háborúskodása, végül pedig az özvegy Gizella királyné sérelmei, akit – talán hogy károsnak ítélt túlzott jótékonykodását megakadályozza – megfosztott javaitól, és őrizet alá helyezett. Péter a fenyegető helyzetben sógoránál, Adalbert osztrák őrgrófnál és III. Henrik német császárnál keresett menedéket.

A helyébe választott Aba Sámuelnek, István király sógorának uralma azonban nem kevesebb elégedetlenséget váltott ki; végül már az ellene fordult főurak képviselői szorgalmazták III. Henriknél Péter visszahelyezését, és ez 1044-ben, Aba Sámuel ménfői veresége és halála után meg is történt Székesfehérváron, ünnepi külsőségek között.

A későbbi magyar krónikák, amelyeknek szerzői a Vazul ágából származó Árpád-házi uralkodók környezetéhez tartoztak, így Kézai Simon Gestája és ennek 14. századi folytatása sötét színekben festik le Péter szerepét, érthetően arra törekedve, hogy a bukását kísérő tragikus eseményekre elfogadható magyarázatot találjanak. «Miután Péter király lett – írták -, minden királyi jóakaratot levetkőzött, és német dühvel vadulva Magyarország nemeseit megvetette, az ország javait kevély szemmel és telhetetlen szívvel falta a fenevadak módjára ordító németekkel és fecske módra csácsogó olaszokkal.» A király élvhajhászó környezete erőszakoskodásaival is felingerelte az embereket: „Azon időben – folytatja a krónikás – senki biztos nem lehetett felesége tisztasága, leánya és húga szüzessége felől a király testőreinek támadásai miatt, kik büntetlenül erőszakoskodtak vala.» [Chronici Hungarici compositio saec. XIV. Scriptore Rerum Hungaricarum tempore ducu, regumque stirpis Arpadianae gestarum. I. Budapest, 1937. 323 old.]

Az elfogulatlanabb szemlélet különbséget tesz a fiatal Orseolo uralkodásának első és második korszaka közt, és hibái mellett javára írja, hogy megbuktatása előtt jó szándékkal törekedett nagybátyja politikájának folytatására. Nevéhez fűződik a pécsi székesegyház építése és az óbudai káptalan megalapítása; azt is feljegyezték róla, hogy az ellenségei elől menekülő Kázmér lengyel herceget nagylelkűen oltalmába fogadta. Száműzetésének keserű tapasztalatai azonban bizalmatlanná tették: visszatérése után hatalma fenntartása érdekében idegen zsoldosainak fegyvereire és a német császár védelmére támaszkodott. Ezért a védelemért súlyos árat kellett fizetnie: Henriknek jó alkalmul szolgált, hogy mint már Lengyelországot és Csehországot, a magyar királyságot is fennhatósága alá helyezze. 1045 májusában, pünkösd ünnepén, a fehérvári székesegyházban Péter országa nagyjaival hűbéri esküt tett a német császár és kísérete előtt.

Ez az aktus megpecsételte sorsát. A magyar előkelők nem voltak hajlandók belenyugodni az ország féltékenyen őrzött függetlenségének feladásába. Az idegenek elleni gyűlölet még jobban fellángolt, mikor a király, aki nyomára jött az elégedetlenek tervének, hogy helyébe Vazul száműzött fiait ültessék a magyar trónra, kemény megtorlással válaszolt: az összeesküvőket részben kivégeztette, részben a hagyományokhoz híven megvakíttatta, hogy egyszer s mindenkorra elrettentse ellenfeleit a hasonló kísérletektől. De a terror éppen az ellenkező hatást váltotta ki: az ország nagy szorongattatásában – a krónikás szavai szerint – «inkább a halált választotta volna, mint hogy ilyen nyomorultul éljen». [Sriptores i.m. 337.old.] Mikor Vazul két fia, Endre és Levente fegyveres seregükkel átlépték a keleti határt, Kelet-Magyarországon ellenállhatatlan erővel lángolt fel a Vata vezette felkelés a király idegen hívei ellen — és a «fecske módra csácsogó olaszokat» éppúgy nem kímélte a nép pusztító haragja, mint a gyűlölt és hatalmaskodó teutonokat. Az idegengyűlölettől táplált mozgalom már a Nyugatról behozott idegen vallást, a kereszténységet és a nyugati mintájú intézményeket, törvényeket és szokásokat is meg akarta semmisíteni, hogy a pogány ősök hagyományaihoz visszatérjen: keresztényirtásának esett áldozatul Budán Gellért püspök is.

Péter sorsa is beteljesedett, mielőtt még Endrével szembekerülhetett volna. A dogék ivadéka nem adta fel rögtön a harcot. Igyekezett összegyűjteni fegyvereseit, és tárgyalni próbált ellenfeleivel. De mikor Endre követe katonáival megkísérelte foglyul ejteni, egy majorba menekült, és elkeseredett harcban három napig tartotta magát, míg támadóinak, kíséretét leölve, sikerült hatalmukba ejteniük. Megvakítva, sebesülten hurcolták Fehérvárra, ahol nem sokkal utóbb belehalt sérüléseibe.

Péter tragikus végével egyidőben az Orseolók befolyásos nemzetsége is letűnt a történelem színpadáról.

Az Árpádok házasságai itáliai fejedelmi családokkal viszont korántsem zárultak le a szerencsétlenül végződött velencei rokonsággal. Könyves Kálmán Ruggero Altavilla szicíliai uralkodó leányát, Busillát vette feleségül, hogy a normann dinasztia kiterjedt rokoni kapcsolatai révén Bizánchoz közeledjék, de házasságuk gyermektelen maradt. A szicíliai királylány kíséretében Magyarországra érkezett lovagok által azonban a tudományok iránt fogékony király érintkezésbe jutott a Dél-Itáliában virágzásnak induló műveltséggel.

© B. Tamás-Tarr Melinda Dr.

Folytatása következik

Comments are closed.


Network-wide options by YD - Freelance Wordpress Developer