Egy öreg tűzoltó emlékeiből

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Freiburg 2011

 

 

 

 

 

 

 

 

Előzmények  

A sikeres érettségi után azonnal felvételiztem a kolozsvári Babeș-Bólyai tudományegyetem biológia szakára, magyar nyelven. Akkor még lehetett. A felvételi vizsgán nem értem el elegendő pontot ahhoz, hogy bejussak. Amikor kivettem aktáimat az egyetemről, meghökkentett a mappán látható kb. nyolc cm-es piros betűkkel ráfirkantott szó: german, azaz német. Önemésztésem, hogy miért nem készültem fel jobban a vizsgára, azonnal alábbhagyott, ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy felvételim sikertelenségét más tényezők is befolyásolták. Hallatlan provokáció, ha egy magát németnek valló magyarul felvételizik. Beiratkoztam egy technikumba, de ez az egyetemmel szemben nem mentesített a katonaság alól. Decemberben megkaptam a katonai behívót. Kilencedikén reggel hétre kellett jelentkeznem útra készen.

A behívó

 

Így lettem civilből katona, avagy civilizáltból militarizált

Aznapra szóló behívóval több százan gyűltünk össze a kolozsvári állomáson. Sok-sok órába tellett, amíg elosztottak bennünket a katonai egység között.

 

 

Végre rám is sor került. Egy idősebb főtörzsőrmesterhez kerültem egy barátommal együtt. Amikor felültünk a bukaresti gyorsra, még mereven elzárkózott attól, hogy elárulja, hol végződik utunk. Csak később, Kolozsvártól több száz kilométerre árulta el: Bukarestbe megyünk a tűzoltósághoz.¹ Bukarestbe megérkezve egy nagy kaszárnyába vittek. Nullás géppel kopaszra nyírtak, majd a gatyánkba DDT-t fújtattak és megkaptuk egyenruhánkat. Mivel más-más századhoz lettünk beosztva, elbúcsúztam barátomtól és egy őrmesterrel az udvarra mentem. Egy régi Prága márkájú tűzoltóautóhoz vezetett. Beült a volán mögé és utasított, hogy álljak fel a kocsinak jobb- és baloldalán található fémpadkák valamelyikére és fogózzak az erre a célra felszerelt rézrúdba, vagy valamelyik bőrhurokba, amelyek a villamosokon található kapaszkodókhoz voltak hasonlatosak. Hát nem mondom, első utam Bukarestben eléggé izgalmas volt.

Periódus, eskü  

Perioadanak, azaz periódusnak nevezték a román hadseregben a berukkolástól az eskületételig terjedő másfél-három hónapos időszakot. Ezalatt az idő alatt kellett az egyedeket megtörni, a parancsokat – legyenek azok a legabszurdabbak is – vakon végrehajtó, gondolkodni nem akaró, vagy nem merő automatákká változtatni. Ennek az időszaknak a másik feladata egy olyanfokú alaki kiképzés biztosítása, amely a zökkenésmentes eskütételt lehetővé teszi. Ez az időszak fegyvernemtől függetlenül a legnehezebb. Már elég sokkoló volt sokunknak, akik alig töltöttük be 18-ik életévünket a hirtelen és drasztikus környezetváltozás beleértve a nagyfokú klimatikus, kulturális és gasztronómiai differenciákat is. Laktanyánk egy, még a németek által a 40-es években épített barakk volt. Eléggé szellős ahhoz, hogy ha este 30 fokot mutatott a hőmérő, az reggelre már 10 alá süllyedt, de nem elég szellős ahhoz, hogy a szénfűtés miatt többször is előforduló szénmonoxid mérgezéseknek elejét vegye. Ehhez jött még a kemény drill. Volt olyan éjszaka, hogy nyolc alkalommal végeztettek velünk próbariadót. Egy alkalommal annyira ki voltam merülve, hogy nem ébredtem fel a riadóra, csak akkor, amikor már visszajöttek társaim a gyakorlatról. Ma sem tudom, tényleg senki nem vette észre, hogy nem keltem fel, vagy csak jóindulatúlag hallgatott. Az előkészület az eskütételre sem volt leányálom. Bukarestben a telek kutya hidegek tudnak lenni és az 1962/1963-as tél különösen hideg volt. Így az órákon át tartó menetelés, fegyverrel való tisztelgés, stb. nehéz tehernek bizonyult. Volt azonban az eskütétellel kapcsolatban egy elvi gond is. A 60-as évek Romániájában a kötelező fegyveres sorkatonai szolgálatnak nem volt alternatívája, nem lehetett a civil szolgálatot választani. Ha mint a román hadsereg katonája leteszed az esküt és harcba szólítanak, nem válogathatod meg ki ellen akarsz, vagy nem küzdeni. Kivert a veríték, ha arra gondoltam, hogy előfordulhat egyszer, hogy magyarok, vagy németek ellen szólítanak fegyverbe. Legalább ennyire kínzó volt az eskü megtagadásának a gondolata is.

A parancsnok  

Nagyon meglepett, amikor megtudtam, hogy parancsnokunk egy székely ember. Májer Jenő volt a becsületes neve és őrnagyi rangot viselt, de felettesei, környezete csak románosan maior Maiornak (ejtsd májor) szólították, ami annyit jelent, mint őrnagy Őrnagy. Már akkoriban nagyon kevés magyar tiszt volt a román hadseregben. Az egész bukaresti tűzoltóhadtestnél csak ketten voltak magyarok. Feltűnő volt, hogy egy olyan kis egységnél, mint ahol én szolgáltam, egy őrnagy legyen a parancsnok. A századparancsnokok közül csak egyre emlékszem, aki még magasabb rangot viselt, egy alezredes. Idővel kiderült, hogy Májer Jenő büntetésből került ehhez az egységhez, azelőtt egy nagy és fontos század parancsnoka volt, de rajtakapták, hogy az intervenciós terepjárót magáncélokra, vadászatra, stb. használta. Természetesen nem ő volt az egyedüli, aki ezt a szabálytalanságot elkövette, de csak rajta csattant az ostor. A parancsnok szerette a nőket, pedig felesége egy pimaszul csinos székely asszony volt. Jenő bátyám az italt sem vetette meg. Egy alkalommal úgy este kilenc órakor felhívott azzal a kérésnek álcázott paranccsal, hogy az irodájában eldugott 100 lejest vigyem el neki egy bizonyos kerthelyiségbe. Elmondta, hogy hol találom meg a pénzt, majd utasította a szolgálatos tisztet, hogy írja alá a kilépőmet. Elmentem a jelzett helyre, szabályosan jelentkeztem, odaadtam a pénzt és máris távozni akartam, amikor parancsnokom és a társaságában levő belügyes ezredes leültettek és nekem is innom kellett, amit nem éreztem áldozathozatalnak, jól esett. Vagy másfél órát időztünk még ott, miközben a cigányok nagy meglepetésemre magyar nótákat is játszottak (rejtély, hogy egy Bukarest külvárosában található alsó kategóriájú lokálban honnan tudtak a román cigányok magyar nótát). Mire távoztunk asztaltársaim eléggé el voltak ázva, parancsnokom is, de nem annyira, hogy ezt ne tudná, így megkért kísérjem haza. Ez minden bonyodalom nélkül sikerült is, csak az amúgy is kevés alvás, számomra ezen az estén még kevesebb lett. Én, minden gyarlósága dacára, nagyon tiszteltem parancsnokomat. Tiszteltem egyrészt azért, mert jó katonának tartottam, de azért is, mert olyan tiszt volt, aki a katonáinak nem csak parancsokat osztogatott, de megtett mindent, hogy a lehetőségekhez képest javítson a helyzetükön. A kaszárnya udvarán disznókat tartottunk, volt veteményes kertünk, ami már sokat javított szegényes káposztára, paszulyra és krumplira alapozott kosztunkon, de emellett a környező állami és szövetkezeti gazdaságokból sokszor szerzett tejet, gyümölcsöt, zöldséget is.

A bukarestiek  

Aki nem, vagy csak felületesen ismeri a bukaresti embert, az – főleg ha még erdélyi is a szemlélő – ellenszenvesnek tartja őt. Hangos, beszédstílusa irritáló, szemtelen, vagy legalábbis rámenős és nem tud távolságot tartani. Ha jobban megismeri őt az ember, egyre több pozitív tulajdonságát is felismeri. A bukarestiek, általában a románok nagyon vallásosak. Így érthető, hogy míg a keleti blokk több országában, mint az NDK-ban, vagy a Szovjetunióban sikerült a hitet szinte teljesen kiirtani, az Romániában intenzív erőfeszítések ellenére sem sikerült. Bukarestben nem csak létezett közvélemény, de az félreérthetetlenül kifejezésre is jutott. Egy alkalommal jegy nélkül utaztam a villamoson. Nem soká tartott és megjelent a jegyellenőr. Miután nem volt mit felmutatnom el is kezdte a néhány sorral fentebb említett tipikus bukaresti stílusban mondókáját. Előadásának azonban nem jutott a végére. Egyre több utas fordult oda és hamar rá is szóltak: – nem szégyelled magad egy szegény katonát macerálni, aki a hazádat védi? Inkább válassz magadnak egy rendes mesterséget és hadd a fiút békén!² Az utasok beavatkozásának eredménye az lett, hogy megúsztam a büntetést és az ellenőr az első megállóban, menekülésszerűen elhagyta a villamost. Egy másik hasonló élményem az autóbuszon történt. Egy ittas utas belekötött a kalauznőbe. Illetlenségeket mondott neki, bizalmaskodni kezdett és tette mindezt jó hangosan. Persze azonnal felfigyeltek rá és a kalauznő védelmére keltek. Miután emberünk ezek után sem nyugodott, az első megállóban formálisan kilökték a buszból.

 

 

Riadó!  

Huszonkét hónapos tűzoltókarrierem alatt 38 tűzeseten vettem részt. Ott voltam az egyik színház oltásánál, a Danubiana gumiabroncsgyár egyik részlegének oltásánál, de a legtöbbször magánházakhoz, vagy állami- és szövetkezeti gazdaságokhoz hívtak. Egyik nyári estén megszólal a riadó. Na nem valami elektronikus automata riasztás, nem, ez akkoriban másként működött. A riasztás telefonon ment be a tűzoltóság riasztó központjába és onnan szintén telefonon érkezett hozzánk, vagy a többi tűzoltóegységhez. A szolgálatos telefonista – sokszor jómagam – továbbította az őrszemnek. Az őrbódé mellett volt egy öreg birsalmafa. Ennek egyik fejmagasságban nőtt ágára volt elhelyezve egy második világháborús bomba harangszerűen kiképzett köpenye. Ezt verte félre az őrszem, amikor riadózni kellett. Ma magam is megmosolygom ezt a primitív megoldást, de tény az, hogy működött. A kaszárnyától másfél kilométerre is jól hallható volt. Nos ezt hallottuk az említett nyári estén. Egy állami gazdasághoz hívtak bennünket azzal, hogy kigyulladt az üzemanyagraktár. Ilyenkor a legrosszabbra is fel lehet készülni, de amikor odaértünk higgadtan nyugtáztuk nincs igazán nagy baj. Egy földbeásott, veremszerű üzemanyagraktár rönkfával burkolt bejárati része égett csak. Mi történt? Az egyik falusinak nem volt jobb dolga, mint egy kis petróleumot beszerezni. Persze ezt megvehette volna a vegyes üzletben is, de hát gondolta, ha már minden a mienk, a nép vagyona, miért ne juthatna ingyen hozzá? Mivel sötét volt már, magával vitte a petróleumlámpát is. Persze a raktárban a sok, benzines, gázolajas és petróleumos hordókból összegyűlt gázok a nyílt lángtól berobbantak és a tolvajt kirepítették. Néhány horzsolással és egy feljelentéssel megúszta a dolgot. Dolgunk végezte után a gazdaság elnöke megkínált dinnyével. Na nem gyümölcsöstálból, hanem önkiszolgáló módszerrel. Az út jobboldalán volt, amíg a szem ellát, a görögdinnyeföld, baloldalán pedig a sárgadinnyeföld. Abból és annyit ehettünk, amiből és amennyit bírtunk. Teleettünk magunkat, majd kaptunk pálinkát is. A jó erdélyi 40 fokos szilvapálinkához szokott nyelvem nagyon furcsállta a kb. 30 fokos enyhén savanykás pálinkát, de a harmadik pohár után már ízlett. Sajnos a dinnye-pálinka kombináció, hasonló eredménnyel járt, mintha dinnyét sörrel fogyasztottunk volna, de részletekbe hadd ne bocsátkozzam.

A nagy pálfordulat  

1964 áprilisában benn feküdtem a tűzoltóság betegszobájában. Rádió nem volt, könyvek sem voltak nálam, szörnyen unalmasan teltek az órák, napok. Az egyetlen, amihez hozzá tudtam jutni és az idő egy részét agyonverhettem az, az újság volt. Megkértem egyik-másik szanitéct hozzon a városból újságot. Április 23-án is behozták nekem a Scânteiát (magyarul: Szikra). Már az első oldalon látszott, hogy valami rendkívüli dolog történt. Az újság nem rendelkezett a megszokott szerkezettel. A vezércikk helyett a Román Munkáspárt Központi Bizottságának előző napi ülésén elfogadott nyilatkozat volt olvasható és az utolsó oldal kivételével nem is tartalmazott mást a lap. Késő este lett mire befejeztem az olvasást. Amit ott olvastam, az a szenzáció erejével hatott. Megtudtam, hogy a Szovjetunió (csak így: Szovjetunió és nem a dicső Szovjetunió) és a Kínai Népköztársaság között súlyos ellentétek merültek fel. Az óvatos fogalmazás ellenére ki lehetett venni, hogy a kínaiak nem hajlandók továbbá a Szovjetek hegemóniáját elfogadni. Bár a cikk próbált egy formai semlegességet szuggerálni és a az RMP-t (Román Munkáspárt) békéltetőként feltűntetni, már ekkor világos volt nem mulaszt el egy ilyen nagyszerű alkalmat a nagy kínai testvérrel a háttérben, hogy függetlenítse magát Moszkvától, hiszen  a román állami nacionalizmus már régebb kezdett kibontakozni (1968 a Maros Magyar Autonóm Tartomány felszámolása, 1959 a kolozsvári magyar Bolyai egyetem erőszakos egyesítése a román Babeș egyetemmel, stb.). Volt egy másik oka is a Moszkvától való függetlenségi törekvésnek. Hruscsov desztalinizációs akciójának eredményeként nem csak ennek bűnei kerültek napvilágra, de a csatlósok közül is több fej hullott. Bár Gheorghiu Dej ezzel kapcsolatban kijelentette: „ nekünk szerencsére senkit nem kell rehabilitálnunk”, a valóságban sok vér tapadt az ő kezéhez is, de ő nem akart Gomułka sorsára jutni, vagy úgy járni, mint Zsivkov, Ulbricht, vagy Novotny, igaz nekik csak később kellett menniük. Néhány nap múlva visszatértem a kaszárnyába. Itt úgy tűnt senki nem tud semmit az eseményekről, de aztán 2-3 nap múlva, közvetlen a reggeli seregszemle után hívat a parancsnok néhányunkat az írni-olvasni tudók közül. Az irodában ott volt a parancsnok, a politikai helyettese, a párt- és az IMSZ-titkár (Ifjú Munkás Szövetség). A feszültség érezhető volt a levegőben. Nagyon távirati stílusban ismertették velünk a 22-i nyilatkozat tartalmát, hogy ennek szellemében Románia függetlenségi politikát kíván folytatni, nem tűrve tovább az ország a szovjetek általi kiszipolyozását, stb. Tudomásunkra hozták, hogy 10 órakor lesz egy gyűlés az összes katona részvételével, ahol a hadtestparancsnokságtól is ott lesz valaki. Mi is hozzá kell majd szóljunk, el kell mondjuk mi minden rosszat tettek a szovjetek Románia ellen. Nos pontban tízkor elkezdődött a „per”. Előbb a tisztek, altisztek, majd mi néhányan a katonák közül mondtuk el, hogy már a háborúban Románia átállása után a román katonákat a legkilátástalanabb harcokba dobták be, hogy azóta is elhordják tőlünk a gabonát, az uránércet, amelynek kitermelésénél a román munkások teljes védelem nélkül kell dolgozzanak és nagyon sokan leukémiát, vagy rákot kapnak (mélyen elhallgatva, hogy ennek elkerülésére a román pártvezetés sem tett semmit), hogy az oroszoktól csak elavult technológiát kapunk drágán, hogy megépítettek velünk egy csomó méregdrága atomóvóhelyet, ami fabatkát sem ér, veszélybe sodorták az egész Varsói Paktumot a kubai rakétatelepítéssel, amiről a szövetségesek (állítólag) mit sem tudtak, és még sok mást. Mindennek persze nagy része igaz volt, egy részéről tudtunk is. Ami abszolút hihetetlen, az a kimondhatóság ténye volt. Szinte félelemmel mondtuk el mondókánkat, vajon nem tartóztatnak rögtön le? Hiszen röviddel ezelőtt minden szovjetellenes, vagy csak kritikus megjegyzésért súlyos börtönbüntetés járt, kínzásokkal együtt. A faliújságról eltűnt a szlogen: „Éljen a szovjet és román nép megbonthatatlan barátsága!” Szovjet tisztektől sem hallottunk idézeteket többé és a puliszka helyett ismét kenyeret kaptunk. Az, hogy az iskolában az orosz nem volt többé kötelező tantárgy, az már engem nem érintett. Egyébként a tüzek mit sem változtak.

Állambiztonság  

Az állambiztonsági szervekkel katonai szolgálatom idején hála Istennek nem kerültem közvetlen kapcsolatba, de létük mindig, mindenhol érzékelhető volt. Századunk közös udvaron volt egy operatív securitate (ejsdd szekuritáté = biztonság) ezreddel. Velük különböző laza kapcsolataink voltak, például nem lévén saját zárkánk, az ők zárkájukban töltöttük le büntetésünket, amikor ilyen adódott. A securitate nyomozó szerveivel is találkoztunk mindem egyes alkalommal, ha állami vállalatnál, vagy intézménynél kellett tüzet oltanunk. Mi 90-100km/h – akkoriban szédületesnek számító sebességgel igyekeztünk  a tűz helyszínére, mégis minden alkalommal már előttünk ott voltak a securitate nyomozói. Egy másik találkozási pont a Jilava börtön lőtere volt. (A börtönök őrzése és felügyelete szintén a securitate hatáskörébe tartózott). Romániában több hírhedt börtönt tartottak fenn részben, vagy egészben a politikai foglyok számára. Ilyen volt például a nagyenyedi börtön, vagy a szamosujvári. Ez utóbbi leghíresebb rabja Rózsa Sándor volt, igaz őt nem a securitate küldte oda, de itt raboskodott és lett kivégezve Sass Kálmán és Hollós István politikai foglyok is. A Jilava börtön is egy főleg politikai foglyok számára fenntartott börtön volt. Amikor először jártam lőterén csak egy néhány kisebb gazdasági épületet láttam, csodálkoztam hol a börtön? Aztán megtudtam: a börtön a föld alatt több emeletnyire terjed. Itt is sok ember lelte halálát. A leghíresebb az itt kivégzettek közül Antonescu marsall. Utoljára 1964-ben jártam e börtön lőterén, néhány nappal sok politikai fogoly szabadon engedése előtt. A nagy pálfordulat című részben leírt események nyomán a háború óta legkiterjedőbb kegyelmi rendelet került alkalmazásra. Ez volt talán az első, amely politikai foglyokra is vonatkozott. Egy külön téma a katonai elhárítás. Ez a szerv, melynek pontos elnevezését ma sem tudom, katonakörökben a legrettegettebb volt. Idősebb altisztek mesélték, hogy csak megjelentek, pokrócokat tettek egyik iroda ablakára és el is kezdték a vallatást. Én ilyet nem kellett megéljek. Egyetlen egy alkalommal tudok róla, hogy egy tiszt a katonai elhárítástól megjelent századunknál. Fiatal volt és kulturáltan viselkedett. Többünkkel leállt pingpongozni. Fogalmam sincs, hogy mit akart. Nagyképűség lenne azt feltételezni, de kizárni sem lehet biztosan, hogy a Schneider név keltette fel érdeklődését.

A katonatársak  

A század összetétele nagyon heterogén volt. Akadtak közöttünk 18 évesek, mint magam is, de voltak ott 25 éves „öregek” is. Voltak századunkban románok, magyarok, ruténok és cigányok. Ami az iskolai végzettséget illeti, csak ketten rendelkeztünk érettségivel. Szakmájukat tekintve a legtöbben földművesek, néhányan munkások voltak, de emlékszem egy könyvkereskedőre is. Természetesen közöttünk erdélyiek között, függetlenül társadalmi származástól, de még nemzetiségi hova tartózástól is, létezett – ha nem is összetartás, de egy fajta bizalomtöbblet, rokonszenv. Az erdélyieken kívül a legtöbben moldovaiak volta. Nem szerettem őket. Viselkedésükben ugyan simulékonyaknak bizonyultak, de úgy loptak, mint a tűz.

Ahol sok ember, aránylag kis helyen hosszabb ideig együtt élni kényszerül, ott természetesen konfliktusok, összetűzések is akadnak.

A legtöbbször az ilyenek egy, vagy több erdélyi és egy vagy több moldovai között robbant ki. Egy alkalommal egy ilyennek akaratomon kívül magam is részese lettem. Egy tornaversenyre kellett elmennem harmadmagammal. Én már másodéves és szakaszvezető voltam és két elsőéves katonát adtak mellém. Az egyik egy moldovai földműves, a másik pedig egy marosvásárhelyi góbé. Békében és vidáman indultunk a versenyre. Ott hamar kiestünk és így az egész délután a miénk volt. Felkerestünk egy kerthelyiséget, ahol ettünk, de még többet ittunk és a fiuk egyre hangosabbak lettek és elkezdték egymást provokálni. Nem tetszett a dolog és rájuk szóltam fejezzék be. Miután erre nem mutattak hajlandóságot, közöltem velük, hogy most vége, irány a kaszárnya.

Útközben folytatódott a szócsata és a székely fiú feltette a pontot az i-re, amikor a kollektivizálásban kifejtett tevékenységéért nemrég kitüntetett moldovainak ilyesmiket mondott: – nem szégyelled magad szegény parasztokat megnyomorítottad, kollektívba kényszerítetted őket, biztos meg is vertél néhányat, stb. stb. A moldovai irtózatosan mérges lett, de az utcán visszatartotta magát, hanem aztán a kaszárnyában elszabadult a pokol. Nagyon csúnyán összeverekedtek, nem lehetett szétválasztani őket. Valaki hívta a szolgálatos tisztet, aki aztán mindhármunkat szuronyos kísérettel küldött a már említett szomszédos securitate egység zárkájába.

Én csak azért izgultam, hogy a székely fiúnak ne essék baja, hiszen azért amit mondott könnyen a katonai törvényszék elé kerülhetett volna. A dolog szerencsére elsimult, a két „hős” pedig a következőkben óvatosan kerülte egymást.

Leszerelés

Családom, barátaim bíztatására kevés szabadidőmben elkezdtem a felkészülést az egyetemi felvételi vizsgára. Úgy döntöttem a szülővárosombeli Babeș-Bolyai tudományegyetem közgazdasági szakára próbálkozom. Kérvényeztem engedélyezzék részvételemet a felvételi vizsgára. Megkaptam az engedélyt és két hét tanulmányi szabadságot. 

Ezúttal románul felvételiztem. Sikerült, elért eredményem alapján még ösztöndíjra is jogosult lettem. Visszautaztam Bukarestbe. Két hét múlva megérkezett a várva-várt leszerelési parancs az akkori belügyminiszter Alexandru Drăgici aláírásával.  (Gheorghiu Dej megúszta a desztalinizáláshoz kapcsolódó tisztogatást, mert 1965-ben meghalt, de hűséges belügyminiszterét, Drăgiciot 1968-ban megfosztották minden funkciójától és tábornoki rangjából lefokozták közlegénnyé. 1989-ben bűnvádi eljárást kezdeményeztek ellene. Ekkor magyar feleségével, Czikó Mártával együtt Magyarországra szökött, lányukhoz, aki már korábban Magyarországon lakott. A román kiadatási kérelmet Magyarország elutasította)

Október elsején kezdődött az egyetem. Ekkor már Kolozsváron voltan újra, civil és civilizált.

Epilógus

 

Leszerelésem után rövid idő múlva megkaptam katonakönyvemet. Betettem egy személyes aktákat tartalmazó kazettába, ott nyugodott sok éven át. Ekkor még nem sejtettem, hogy 26 év múlva mennyire fontos lesz számomra ez a dokumentum.

1989 december 25-én kivégezték a Kárpátok géniuszát, Nicolae Ceaușescut és annak négy elemivel rendelkező akadémikus, professzor, doktor és mérnök címekkel cicomázott nejét, Elena Ceaușescut.

Az ezt követő eufória három napig tartott. 1990-ben feleségemmel és három gyermekünkkel úgy döntöttünk, hogy áttelepülünk Németországba.

Július 13-án, egy pénteki napon érkeztünk Nürnbergbe. A lágerben felmutattam katonakönyvemet, az egyetlen hivatalos dokumentumot, amiben a nemzetiség is fel volt tüntetve, mint germană, azaz német.

Ez a papír többet ért, mint a negyvenszáz ultinál a piros ász.

Már a hónap végén megkaptuk német személyi igazolványunkat, decemberben pedig a honosításról szóló dokumentumokat.

A román állampolgárságról való lemondás még eltartott néhány évig, de az már egy másik történet.

 

 

 

 ¹Romániában a tűzoltás,  eltekintve néhány vállalati tűzoltó csoporttól, elsősorban a reguláris katonai szolgálat kereteiben volt megszervezve,  de nem a Nemzetvédelmi Minisztérium, hanem a Belügyminisztérium hatáskörében.

²A román nyelvben a tegezésen és a magázáson (önözésen) kívül létezik egy köztes forma is, amelyben nem te-vel szólítanak meg, hanem kenddel, vagy magával, de aztán a továbbiakban egyes szám első személyben folyik a beszélgetés. Megfelelő filológiai ismeretek hiányában csak feltételezni tudom, hogy ez a társalgásforma valami török eredetű balkánizmus lehet, de nagyon szívesen használt, különösen a bukarestiek között

Comments are closed.


Network-wide options by YD - Freelance Wordpress Developer