Lapát (Postastoppot rendelek el!)
2008. május 2.Az eredeti cím amit szerettem volna adni, az a “Ricsi, Jancsi, Karcsi a három lurkó” lett volna a következő bejegyzésnek, kis szösszenetként a kollégákról. De változott a téma. Igaz sokban hozzájártultak a srácok életünk további alakulásához…
No. Nem ködösítek tovább kedves szeretett feleim, hozzákezdek a mondókámhoz.
Hát az van tömören mondva, hogy kipenderítettek minket dobozvilágból mindenféle előzmény nélkül.
Bővebben pedig az van, hogy holnap délután 1 órakor letesszük a lantot, és elhúzunk innen vissza szeretett Wexfordunkba. Okok? Miértek? No igen. Erre mi is kiváncsiak vagyunk. Ugyanis mindenféle előzmény, kirúgásra utaló jel, figyelmeztetés, szóbeli avagy írásbeli akármi nélkül történő meglepetésszerű pofáraejtés áldozatai lettünk.
Már kezdtük magunkat biztonságban érezni, oldódtunk, vidámak voltunk, terveztünk, álmodoztunk és egyszercsak a hideg falhoz ért a popónk.
A történet:
Tegnapelőtt délután találkoznunk kelltett Julikával (Hannah, a főnök neje) valami papírokat akart velünk aláiratni, meg mi is szerettünk volna vele megbeszélni néhány dolgot. Julika nem kertelt, rögtön elkezdte mondani, hogy baj van, ő is meg mindenki nagyon szomorú, mert mi tönkretesszük a fűkaszákat, meg minden szerszámot. Hát ebből annyi igaz, hogy kettő darab fűkasza valóban tönkrement kezeink között koruktól és erős igénybevételük folytán, konkrétan az egyik csapágyas lett (egy hétig használtam) a másiknak a damil-adagoló feje kopott szét. A lényeg, hogy rajtunk kívülálló okok miatt betegedtek meg. Mi persze megpróbáltunk védekezni és elkezdtük mondani, hogy hát tönkre mentek, mert öregek és rossz állapotban is vannak már, rendeltetésszerűen használtuk stb. Julika szerint ezek viszont új eszközök és mi tettük tönkre őket, mi tehetünk mindenről, miattunk rengeteg pénz elmegy mostanában. Hát rendben, nem vitatkoztunk tovább mert nem volt túl sok értelme, ugyanis nem figyelt oda, hogy Micu beszél, mit mond, stb.
Mikor megkezdtük itt a munkát, rögtön láttuk, hogy hogy bánnak itt a szerszámokkal (pl. leöntik őket a platóról) és hogy milyenek a fűkaszák, az öt közül alig bírtunk kiválasztani kettőt, amit lehetett volna használni, és ezek után képesek voltak arcátlanul azt hazudni, hogy ezek új eszközök…
Viszont közölte velünk, hogy ha az elkövetkezendő két hétben bármi tönkremegy akkor röpülünk. Nem, nem ment tönkre semmi, nem ez a történet folytatása.
Másnap reggel, remegve, nehogy valaminek is baja essék, elindultunk a shed felé felvenni a munkát. Ricsi már ott várt, és közölte velünk, hogy menjünk fel az irodához, mert mindjárt jön Joe (Béla), beszélni akar velünk. Abban a percben tudtuk, hogy nekünk annyi. Felmentünk, vártunk, jött Béla és Julis. Eléggé fagyos volt a levegő ( én konkrétan éreztem a popómon a billentést…) bementünk az irodába és Julika megint nem volt szívbajos, hozzákezdett, hogy probléma van. Mi nem jól dolgozunk! Joe nagyon szomorú, mert a munka amit végzünk “nem elég”…
Amióta itt vagyunk, folyton az van, hogy mindig mondogatjuk, hogy túl jól csináljuk, nem kéne ennyire hajtanunk, elég lenne kevesebb is, de a végén mindig az van, hogy csak csináljuk rendesen, mert ha próbáljuk ellógni az időt, akkor az nagyon lassan telik. Volt olyan, hogy “na, most pihenjünk fél órát valahol, ahol nem látnak”, de persze öt-tíz perc után már zúgtak a gépek, hogy hadd teljen az idő, meg valamiért be is akartuk fejezni, meg haladni akartunk. A lényeg, teljesen biztosak vagyunk benne, hogy maximális erőbedobással csináltuk a dolgunkat. Ettől lehetne még az, hogy ez nem elég, nem vagyunk elég ügyesek, gyorsak. DE többször megkérdeztük, jó-e így, nem túl lassú, nem túl alapos stb. Mindig az volt a válasz, hogy: remek, nagyon jó, minden okés…
Egy szó, mint száz: valami nem kerek a történetben, egyik nap tönkretesszük az “új” gépeket, másik nap meg hirtelen nem jó amit csinálunk? Hogy van ez? És pont hó elején… (lehet hogy így nem kell tejelniük a munkaközvetítőnek???)
Először nagyon szomorúak voltunk (én sírtam mint záporeső), de aztán mikor lehiggadtunk, akkor már beláttuk, hogy talán jobb is így, a folyamatos fizikai fájdalmak és a heti 6 nap munka, plusz éjszakai őrjáratok már nagyon kimerítő volt, egyedül a pénz volt jó, semmi más. Nem adjuk fel, mert ha ez összejött, akkor mást is fogunk találni, ami ennél sokkal jobb lesz!!!
Hát ennyi, most vissza Wexfordba és kezdődhet minden előlről. Mehetek takarítani az isibe, ahol régen is voltam, ezt már le is szerveztük, szerencsére gond nélkül visszavettek. Erika: kollégák leszünk 