Hosszas tervezgetés, álmodozás, vergődés és többszörös nekifutás után végül sikerült elindunlnuk a mesés nyugatra! Csodaszép helyeken suhantunk át, de mindközül a legszebb mégiscsak a nyugati part volt! Pont olyan, ahogyan az ember Írországot elképzeli, ahogy a filmekben látja.

Szombaton reggel indultunk és délután meg is érkeztünk Kerry megyébe, Cahersiveen nevű városkába. Micu itt nézett ki egy kempinget a neten. A kemping csoda klassz, remek helyen, a parton fekszik. Mivel elég kevesen voltak (szerencsére) és főleg lakóautókkal, a legjobb helyen állítottunk sátrat. Közvetlen a parton! Mikor reggel kinéztem a sátorból a legelső dolog, amiben megbotlott a szemem, az egy fóka volt. Innentől kezdve hétfőig (eddig maradtunk) hasonló ingerek értek minket folyamatosan…

Még előző este kinéztünk egy hajós kirándulást, ami az ÓCEÁNon lévő közeli szigetekhez vitt minket. Szerencsére úgydöntöttünk, hogy nem hagyjuk ki, kerül, amibe kerül, mert valószinűleg életre szóló élmény lesz, és hát főleg azért is, mert ott laknak a lundák!! Szóval reggel felhívtuk a hajóskapitányt, és hamarosan jött is értünk. Menetrend szerint. A hajóban szerencsére nem voltunk sokan, és még nagyobb szerencsénkre nagyon kedves emberek voltak az utastársak. Irány a Skellig Michael! Ez a sziget az Unesco-világörökség része, ami tulajdonképpen egy a vízből kiálló „hegy”, 217 méter magas. A csúcstól kicsit alantabb, a tengerszinttől 150 méter magasan fekszik egy 6. századi remetekolostor. (Erről kicsit írok bővebben, mert szerintem nagyon érdekes, mondjuk Micu biztos mérges lesz, hogy má megint sokat írtam… nem baj, akkor is aranyos, ha mérges Benő!)-

A remeték életéről keveset lehet tudni. A korai keresztény szerzetesek a 6. századtól egészen a 12-13. századig bírták az itteni mostoha körülményeket. Az egyiptomi és líbiai sivatagban Szent Antal által alapított kopt egyház hatására eltökélten keresték a tökéletes magányt, amit az Európának e távoli, atlanti-óceáni szélén valóban meglelhettek. A kolostor épületei, az imaházak és a méhkas alakú cellák különböző mérteűek, a legnagyobb alapterülete 4,5×3,6m. Különös hely ez, annyi szent! Kr.u. 812-ből és 823-ból vannak feljegyzések a vikingek támadásairól. A szerzeteseket vagy meggyilkolták, vagy elhurcolták. A közösség azonban kiheverte a sokkhatást, és folytatta életét. Majd a 12-13. században (vélhetően) nem bírva tovább a zord körülményeket és a különösen kegyetlen óceáni viharokat elhagyták a szigetet.

Az 1820-as években két világítótorony is épült a szigeten. Ma csak az egyik működik, a másik romosan áll.-

Szóval gyorsan megnéztük a kolostor romot, amihez 600, sziklafalba vájt lépcső vezet igen meredeken. Érdemes volt felmenni ide, mert iszonyatosan szép volt innen körbenézni (kivéve a túristákat, mert itt már hemzsegetek, de még tűréshatáron belül volt a tömeg). Elindultunk hát lefelé lundákat remélve. Talátunk is egy remek nézelődő helyet, leültünk és vártunk. Hamarosan megjenentek az első példányok. Most éppen költenek, így nem sokat láttunk, csak akkor lehetett őket nézni, mikor kicsit kijöttek az üregekből. Irtó vicces egy madár, meg kell hagyni! Egyet sikerült nagyon közelről, alaposan megnéznünk. Ugyanis szerencsétlen épp szeretett volna visszaszállni a fészkére, de csak az utolsó pillanatban vett minket észre, minek eredménye képpen vicces manőverre kényszerült. Satufék, és seggen levegőben csúszás pont a fejünk felé, szem magasságban 3-4 méterre tőlünk… Gyorsan tett egy kis kört, korrigált és végül sikeresen hazalandolt. Irtó vicces jelenet volt. Közelről. Sajnos nem tudtunk annyi időt itt tölteni, mint szerettünk volna (arra elég volt, hogy Micu morgolódjon, hogy szar az objektív… asszem most arra fogunk gyüjtögetni… J ), ment a hajó. Így is várni kellett ránk egy kicsit, de tényleg aranyos utastársaink voltak, nem nézett ránk senki csúnyán…

Hajóskapitányunk is jófej volt, körbehajóztuk a szigetet, sőt a S. M-el szemben lévő szigetet is körbehajóztuk, a Kis-Skelliget, ami messziről nézve olyna, mintha valaki egy tollpárnával addig püföte volna amíg az szét nem szakadt. Közelről viszont már látszott, hogy mitől is van ez az érzése az embernek. A vízből kálló szikla-szigeten ugyanis 20000 fészkelő párból álló szulatelep van (PKMK: egy hét alatt meggyűznétek! J ). Ez a viág második legnagyobb költő kolóniája. A szulák egész sokáig kisérték a hajónkat, jó közel repültek, alaposan meglehetett őket figyelni (lehet jönni tvícselni srácok! J ) Mivel a sziget madaraknak fenntartott védett terület, szigorúan tilos partra szállni! Szerencsére.

Hazafélé láttunk sok delfint is (Bandris: Common Dolphin), nagyon szuper volt. A közelben lévő nagyon szerencsés búvárcsapatból valaki be is úszott közéjük, és agyonfotózta őket… én meg irígykedtem… (Virág: itt remek merülő helyek vannak, lehet, hogy még divemaster állás is van… J ) Bálnát sajnos nem látunk, methogy elvileg azt is látahattunk volna. Nem baj, nem lehet mindent…

Csodás élményektől bódultan, és a majd 2x 1 órás ÓCEÁNon hajózástól ringatózva megpróbáltuk felfedezni a környéket. Elképszetően szép helyeken jártunk, a leszakadt partoktól kirázott minket a hideg! Egyik álmom az volt, hogy ezeket lássam… Csodás volt!!!!

Aztán alvás a remek kempingünkben (erről is írok kicsit, mert olyan klassz volt…). A kemping irtó helyes, kicsike, kicsike házzal. A kicsike házban nagyon helyes fürdő, mindig szól benne a zene, éjszaka is (gondolom az intimebb hangok ne legyenek olyan visszhangzóak). Kicsike kedves társalgó, rengeteg gyönyörű fotóval, kadallóval, kanapékkal, macskákkal. Kedves konyha rengeteg madaras képekkel… és a kedves házigazdánk, Mortimer. Vicces pasas, annyira illik a helyhez, kopasz, pipázik, és Mortimer… J Annyira megszerettük a helyet, hogy gyorsan meg is kérdeztünk, hogy nincs-e véletlen fölvétel. Nincs. Eléggé kár!

Szóval alvás, és másnap reggel más útvonalon hazafelé vettük az irányt. Sajnos nem volt idő sehol megállni, mert ötre mentem dolgozni. Pedig olyan klassz helyeken suhantunk át, hogy csak na!!! Majd máskor ezt is megnézzük!!

Más, munka : Mostmár szombatonként, reggel 6:30-2-ig is fogok dolgozni egy péküzemben. A 6-7 méteres falakat mosom majd egy fickóval (Dzsémi), aki totál úgy néz ki mint Pataki Attila. A péküzem elég klassz, érdekes nagyon. Ilyen helyekre normáslis esetben csak osztálykiránduláson jut el az ember…Majd megpróbálok csinálni képeket, és akkor még erre visszatérünk!

Történt ugyanis, hogy találtam pár álláshirdetést, amiben fotósok keresnek maguk mellé aszisztenst, meg képfeldolgozó embert. Kérnek egy kis fotós jártasságot, ezért csináltam egy oldalt, ahol megnézhetik pár képemet. Gondoltam, ha már ennyit dolgoztam vele megosztom Veletek is: www.mikloscsori.carbonmade.com

Galéra címe: Borris

Munka-ügyben egyelőre nincs érdemleges fejlemény. Hajtjuk továbbra is, közben kisebb-nagyobb kirándulásokat teszünk pihenésképp.

1 The Green

Clonard Village

Wexford, Wexford Co.

Írjatok jó sokat!!

Jól vagyunk, ne izguljatok! Hamarosan jelentkezünk.

Clonard-ban lakunk (Wexford-külső), ott ahol Andrásék laktak még nemrég. Egyelőre maradunk is itt egy darabig, de most az egész ország területén keresünk állást. Így talán több az esély valami jót találni, ha sikerülne Wexford környékén maradni, az jó lenne, bár a hétvégén beleszerelmesedtünk egy-két kisvárosba Írország belsejében. Most van már autónk is, így kibővültek a lehetőségeink. Kitudja, lehet hogy még valami csudaszép helyen kötünk ki
Harmadik lakóhelyünkön sajna nincs internetünk, ezért egy téren tudunk csak netezni, de igyekszünk majd mindig jelenteni, ha van valami fejlemény.

No. Nem ködösítek tovább kedves szeretett feleim, hozzákezdek a mondókámhoz.

Hát az van tömören mondva, hogy kipenderítettek minket dobozvilágból mindenféle előzmény nélkül.

Bővebben pedig az van, hogy holnap délután 1 órakor letesszük a lantot, és elhúzunk innen vissza szeretett Wexfordunkba. Okok? Miértek? No igen. Erre mi is kiváncsiak vagyunk. Ugyanis mindenféle előzmény, kirúgásra utaló jel, figyelmeztetés, szóbeli avagy írásbeli akármi nélkül történő meglepetésszerű pofáraejtés áldozatai lettünk.

Már kezdtük magunkat biztonságban érezni, oldódtunk, vidámak voltunk, terveztünk, álmodoztunk és egyszercsak a hideg falhoz ért a popónk.

A történet:

Tegnapelőtt délután találkoznunk kelltett Julikával (Hannah, a főnök neje) valami papírokat akart velünk aláiratni, meg mi is szerettünk volna vele megbeszélni néhány dolgot. Julika nem kertelt, rögtön elkezdte mondani, hogy baj van, ő is meg mindenki nagyon szomorú, mert mi tönkretesszük a fűkaszákat, meg minden szerszámot. Hát ebből annyi igaz, hogy kettő darab fűkasza valóban tönkrement kezeink között koruktól és erős igénybevételük folytán, konkrétan az egyik csapágyas lett (egy hétig használtam) a másiknak a damil-adagoló feje kopott szét.  A lényeg, hogy rajtunk kívülálló okok miatt betegedtek meg. Mi persze megpróbáltunk védekezni és elkezdtük mondani, hogy hát tönkre mentek, mert öregek és rossz állapotban is vannak már, rendeltetésszerűen használtuk stb. Julika szerint ezek viszont új eszközök és mi tettük tönkre őket, mi tehetünk mindenről, miattunk rengeteg pénz elmegy mostanában. Hát rendben, nem vitatkoztunk tovább mert nem volt túl sok értelme, ugyanis nem figyelt oda, hogy Micu beszél, mit mond, stb.

Mikor megkezdtük itt a munkát, rögtön láttuk, hogy hogy bánnak itt a szerszámokkal (pl. leöntik őket a platóról) és hogy milyenek a fűkaszák, az öt közül alig bírtunk kiválasztani kettőt, amit lehetett volna használni, és ezek után képesek voltak arcátlanul azt hazudni, hogy ezek új eszközök…

Viszont közölte velünk, hogy ha az elkövetkezendő két hétben bármi tönkremegy akkor röpülünk. Nem, nem ment tönkre semmi, nem ez a történet folytatása.

Másnap reggel, remegve, nehogy valaminek is baja essék, elindultunk a shed felé felvenni a munkát. Ricsi már ott várt, és közölte velünk, hogy menjünk fel az irodához, mert mindjárt jön Joe (Béla), beszélni akar velünk. Abban a percben tudtuk, hogy nekünk annyi. Felmentünk, vártunk, jött Béla és Julis. Eléggé fagyos volt a levegő ( én konkrétan éreztem a popómon a billentést…) bementünk az irodába és Julika megint nem volt szívbajos, hozzákezdett, hogy probléma van.  Mi nem jól dolgozunk! Joe nagyon szomorú, mert a munka amit végzünk “nem elég”…

Amióta itt vagyunk, folyton az van, hogy mindig mondogatjuk, hogy túl jól csináljuk, nem kéne ennyire hajtanunk, elég lenne kevesebb is, de a végén mindig az van, hogy csak csináljuk rendesen, mert ha próbáljuk ellógni az időt, akkor az nagyon lassan telik. Volt olyan, hogy “na, most pihenjünk fél órát valahol, ahol nem látnak”, de persze öt-tíz perc után már zúgtak a gépek, hogy hadd teljen az idő, meg valamiért be is akartuk fejezni, meg haladni akartunk. A lényeg, teljesen biztosak vagyunk benne, hogy maximális erőbedobással csináltuk a dolgunkat. Ettől lehetne még az, hogy ez nem elég, nem vagyunk elég ügyesek, gyorsak. DE többször megkérdeztük, jó-e így, nem túl lassú, nem túl alapos stb. Mindig az volt a válasz, hogy: remek, nagyon jó, minden okés…

Egy szó, mint száz: valami nem kerek a történetben, egyik nap tönkretesszük az “új” gépeket, másik nap meg hirtelen nem jó amit csinálunk? Hogy van ez? És pont hó elején… (lehet hogy így nem kell tejelniük a munkaközvetítőnek???)

Először nagyon szomorúak voltunk (én sírtam mint záporeső), de aztán mikor lehiggadtunk, akkor már beláttuk, hogy talán jobb is így, a folyamatos fizikai fájdalmak és a heti 6 nap munka, plusz éjszakai őrjáratok már nagyon kimerítő volt, egyedül a pénz volt jó, semmi más. Nem adjuk fel, mert ha ez összejött, akkor mást is fogunk találni, ami ennél sokkal jobb lesz!!!

Hát ennyi, most vissza Wexfordba és kezdődhet minden előlről. Mehetek takarítani az isibe, ahol régen is voltam, ezt már le is szerveztük, szerencsére gond nélkül visszavettek. Erika: kollégák leszünk

Aztán búcsúzás és indulás haza. Hazafelé menet nem néztük meg Dublint, mert néhány órára nem volt értelme bekínlódni magunkat a város közepébe, viszont betértünk Wicklowba. Rettenetesen aranyos, hangulatos város. Csodaszép partja van, tisztára mint a filmekben. Kellemeset sétáltunk (fura volt Erika nélkül) és szuperjó tengerparti kis úton mentünk haza. Elképesztően szép ez az ország. Ez volt a vasárnap.

Most megint egy másik helyen dolgozunk, hasnoló kedves, pici park mint az előző, csak ez még sokkal jobb helyen van. Ballycanew nevű faluban, messzebb a parttól, bent a tanyavilág közepe felé. Mindenhol tehénkék meg barikák vannak. Itt is nagyon jó lenni. És a meló sem olyan megerőltető, meg már amúgy is kicombosodtunk.

Mikor végre befejeztük a kaszálást (mert akármennyire vagány dolog is, azért iszonyat fárasztó, főleg 7 napon át, napi 8 órában), és már Szarvas János (dzsondír) élményen is túl voltunk, egy új, kevésbé fárasztó feladatot kaptunk: szemétszedés a sövény alatt. Hááát remek móka volt. Olyan nagyon durván tele volt szeméttel, hogy 2 napig tarott csinálni. No mindegy, szemétről ennyit.

Mikor ezzel az amúgy nemes feladattal végeztünk, a következő feladat a másik parkban várt ránk. Merthogy ezeknek több ilyen doboz birodalmuk is van ám. Szóval a közelben lévő másik parkban kellett fűkaszázni. Bizony. Ez a park viszont már egy sokkal kellemesebb környezet, és könnyebb a munka is, mert ez sokkal-sokkal kisebb területen fekszik. Itt csak 3 kis utca van. Itt is kellett megintcsak fűvetnyírni, sövényt vágni, szemetet szedni stb. Ez egy kerek hétig tartott. Jó volt itt lenni, ezt szertettük csinálni. Jó sok madár van itt, és olyan nagyon közel lehet menni hozzájuk, hogy csuda!! No meg ők is iszonyú kiváncsiak, meg nem is olyan nagyon félősek, úgyhogy ha csöndben vártunk pár percet, akkor nagyon közel jöttek hozzánk. Egyszer pl. vagy 40 centire tőlem leszállt egy kis vörösbegy. Jajj, meg ma is, de az már itt volt a lakhelyünk szerinti parkban, pár percet megint nyugton vártam, és egy dagi kis vörösbegy kb. 20 centire mellettem leszállt, és bámult. Kétszer is volt ilyen. Nagyon aranyos madárkák ezek!

Mostmeg a bázison kezdődik előlről a fűnyírás. Hurrá… No de nem baj! Jó levegőn vagyunk!
Az a klassz abban, hogy itt vagyunk, hogy ebédelni lejárunk a partara, és lessük evés közben a tengert…

Az elmút héten készült néhány kép, holnapra lesz neki egy galéria is.

Ölelés