Utazásaink, élményeink

Május 24. vasárnap

A közeli szállásnak köszönhetően már nyitáskor a Newgrange-nél voltunk. Ez kellett is, hiszen egyrészt több dombot is meg akartunk nézni és a tömeget is elkerüljük. Még így is csak a második csoportba fértünk be. A Newgrange-i dombok, konkrétan három, (Knowth, Newgrange, Dowth) az egyik legrégebbi, ember alkotta épület. Régebbiek a Stonhange-nél és a piramisoknál is. A dombokhoz kis buszok vitték a látogatókat. Mivel az indulásig még volt majdnem egy óránk, ezért a szokott módon, a nagyon profin kialakított visitor centerben töltöttünk el az időt. Elsőre a Knowth-ot néztük meg, ami egy központi dombból és több kisebb dombból állt. A kisebbekben temetkeztek, ezt biztosan tudjuk, a nagyobbik talán egyéb, vallási célokat szolgálhatott. A később erre élő népek már lakták, idővel lakóház, majd erőd is épült a domb tetején. Több ezer év alatt sok mindent megélt.
Ezután busszal vittek tovább minket a Newgrange-hez. Ez már jóval nagyobb domb. Előtte egy hosszú ismertetőt tartott az idegenvezető a találgatásokról, hogy kik és miért építhették ezt ide. Mert biztosat a mai napig senki sem tud. A kelták előtt itt élt népcsoport rakta le az első köveket mindhárom dombnál, és róluk már szinte semmit sem lehet tudni. A Newgrange valószínűleg szakrális célokat szolgálhatott, mivel a benne lévő kicsike kamra alaprajza hasonlóságot mutat a kelta hitvilág túlvilági elképzeléseivel. Érdekessége,hogy úgy építették meg,hogy a téli napforduló idején 17 percig besüssön a nap egy kis ablakon keresztül az egyébként teljesen sötét kamrába. Kis csoportokban mehettünk be, egyszerre maximum 20 fő. (A napi látogatók száma is korlátozva van) Az apró helységben így is elég szűken voltunk. Az idegenvezetőnk egy elég hatásos pár perces előadás után lekapcsolta a világítás, és a mondatai alapján igyekeztünk elképzelni, milyen lehetett itt gubbasztani sok ezer évvel ezelőtt a teljes sötétségben. Majd hirtelen megjelent egyetlen egy fénysugár az apró nyíláson keresztül. Lassan végigment a folyosón egészen az apró helység közepéig, (közben mindenki néma csöndben, feszülten figyelt)majd pár perc után elhalványult és amilyen hirtelen megjelent, úgy el is tűnt. Hátborzongató élmény volt. Akkor ott szerintem mindenki átérezte a Kelta varázslat misztikumát. Miután újra világos lett, az idegenvezető még elmondta, hogy évente kisorsolnak 20 párt, akik mindezt a maga valójában is megnézhetik decemberben. Ha valaki jelentkezni szeretne, akkor az interneten a Newgrange weboldalán megteheti. Mikor ezeket a sorokat írom, a sorsolás már megtörtént – és sajnos nem mi nyertünk.

Közben kiderült, hogy 1 hét eltéréssel velünk egy időben egy barátunk is járt ott, ő szervezett turistaút keretében. Nekik csak egy külön teremben mutatták meg ezt a fényjátékot, nem pedig a Newgrange belsejében. Szerintem azért, mert egy busznyi csoport úgy kb: 40 fő lehet, azok úgysem férnek el egyszerre. És a birkaszellem jegyében nem választják szét őket. Tegyük hozzá, egy ennyi fős csoportnál amúgy is ritka a kulturált viselkedés. Nem tehetnek róla, egyszerűen az emberek másképpen viselkednek tömegben. Tudom, én is voltam több csoportos kiránduláson.

Ebéd után indultunk tovább Dublinba. Ott a szállásunk elfoglalása után, (ami persze nem ment simán, mert a foglalásunk a foglalóval együtt elveszett a rendszerben), elindultunk a város felé. Sok időnk már nem volt, így a városnézésen kívül csak a Guinness Storehouse-t néztük meg. Aki esetleg nem tudná, annak elmondom, hogy a Guinnes sör a leghíresebb fekete/ale sör. Az összes országba innen szállítanak palackozva, dobozolva. Tehát nem úgy van, mint mondjuk a kólánál, hogy csak az alapanyagot szállítják mindenfelé, és országonként hígítják, majd helyben palackozzák. Ami persze nem csak a kólára igaz. Szóval ha Guinnesst veszel itthon, azt biztosan itt gyártották, ha a helyi kocsmában csapolják, na az is 100%, hogy már „konyhakészen” vásárolták meg a kereskedőtől. Az gyár így biztosítja a bevételt, így garantálja a minőséget, és őrzi meg a munkahelyeket. Egyetlen egy népszerű nagy konkurenciája van a szigeten, de az is fehér sör, ez pedig a Heineken.
A Guinness gyár, Dublin külvárosában, tipikus vakolatlan, apró téglás falak közt található. Miközben sorban álltunk a belépőjegyért, sörreklámok mentek számtalan monitoron. Odabent a világ egyik legszínvonalasabban kialakított látogatói központja található hét emeleten keresztül. Itt a sör készítését technológiáját ismertük meg, végigkövethetjük az ital történetét. Plusz poén, hogy az egész storehouse belseje a jól ismert Guinness pohár alakját formázza meg. Tapasztalataink szerint ez a legmodernebb kiállítás, amit eddig láttunk. Azon kívül, hogy gyakorolni lehetett a sör csapolásának művészetét, a jegyár magában foglalt egy korsó frissen csapolt fekete sört is. Ezt a legfelső emeleten található bárban lehetett elfogyasztani. Így teljesült egy másik vágyunk: Guinnesst ittunk a gyárban, ráadásul a körpanorámás üvegablak miatt, lábunk előtt pedig ott hevert egész Dublin. (nem utolsó szempont, hogy a sör meg ingyen volt :-))
Ezután mentünk le a földszinten lévő shopba vásárolni, ahol minden elképzelhető dolgot megtalálhat magának egy Guinness-rajongó…

Elindultunk a városba és megnéztünk egy-két látnivalót. A Famine Memorialt, ami egy nagyon megindító szoborcsoport a rakparton, a múlt századi nagy éhínség emlékére. Azért pont itt, mert akkoriban innen indultak a kivándorlókat szállító hajók. Ezt a történelmi eseményt nagyon komolyan veszik Írországban és a világban is számon tartják, (úgy mint nálunk az 1956-os eseményeket) és többek között emiatt sem szeretik az angolokat. Ennek köszönhetően van annyi ír származású ember Amerikában is. (az elnök, Kennedy is az volt)
Következett a Christ Church Katedrális, ami Dublin legrégebbi temploma, bár a dubliniak nem rajonganak érte, mivel protestáns templom. Megnéztük a kötelező látnivalókat, a Molly Malone szobrát, aki nappal szegény kagylóárusként dolgozott, éjjel férfiakat fogadott. (szerintem az egyetlen ország ahol szobrot állítottak egy kurv@nak A Trinity College-t és a Temple Bar negyedet is.
Knowth
Newgrange távolról és a bejárat.

Írány a Guinness Storehouse.
Egy Pillanatkép a kiállításról.
A Szakszerűen és frissen csapolt Guinness.
Dublin, Liffey folyó partjánál.
Éppen hidat építenek. Több olyan híd van, amit kizárólag csak gyalogosok használhatnak.
Utcakép egy dublini pub-al.
A híres Molly Malone szobor

Május 23, szombat

Másnap korán keltünk, mert aznapra sok mindent terveztünk. Miközben elmentünk Dunlewy és a templom mellett, az járt a fejünkben, hogy lehet soha nem jutunk ide vissza, bár mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy ez ne így legyen. Ez a vidék, a neten és egyéb helyeken található képek, történetek alapján, számunka egy gyönyörű, békét sugárzó helynek tűnt, melynek sajátos ereje van. Ez az érzés ottlétünkkor csak erősödött.
Aznapi programként az Óriások Lépcsője, a Dunluce vár, Bushmills Whiskeylepárló, majd Belfastban a Közlekedési Múzeum, a végén pedig a Dunmurryben levő Delorean gyár meglátogatása volt a cél. Ebből persze nem sikerült mindet megvalósítani ilyen rövid idő alatt. A Dunluce kastélyt csak a szomszéd szirtről néztük meg, amit akkor ott elégnek is gondoltunk mert nagyon romos állapotban volt.
Következő állomás a Bushmills Distillary. Ez a világ legrégebb óta működő lepárlója, több, mint 400 éves engedéllyel. Igaz, már előtte is főzték a szeszt, de azt mégsem írhatják rá az üvegre, csak a helyszínen mondták. Körbevezettek az egész gyáron, végig követhetük a whiskey készítésének folyamatát és még az érlelő raktárat is megnézhettük. Hatalmas méretű csarnokban álltak a fából készült hordók több emelet szinten, és valóban ott érlelik a whiskeyt sok-sok éven keresztül. Fotózni sajnos sehol sem lehetett, ami érthető is, hiszen gyakorlatilag az orrunk előtt készítették titkos recept alapján. Az üzemlátogtás végén a shopban mindenkit megkínáltak egy pohár itallal, ami a jegy mellé járt. Nem spórolták el sem az adagot, sem a minőséget. Lehetet választani 1-2 pár éves és 12 éves whiskey között. Miután az egyikünk vezetett, valaki igen csak jól járt…

Ezután kellően jó kedvel mentünk tovább az Óriások Lépcsője felé. Mire odaértünk már szakadt az eső. Ott a szokásos fizetés után, (drága parkolás, ingyen látnivaló) gondoltuk lesz, ami lesz alapon, elindultunk a tenger felé. Negyed órás gyaloglás után értük el az első látnivalót. Közben szakadt az eső, fújt a szél. A bazaltoszlopok pedig csúsztak a nyálkás, algás tengervíztől. Vicces volt látni, hogy ebben az időjárásban mennyi kétségbeesett turista gondolta azt, hogy azért is megnézi a látnivalót, akármilyen idő is van. Kivétel nélkül mindenki ázott, fázott és botorkált az oszlopok tetején. Egy darabig mi is küzdöttünk, de aztán annyira átáztunk, hogy feladtuk. Nem is jártuk be az egész bazaltoszlopos területet. Az időnek köszönhetően a shopban és a kávézóban is hatalmas tömeg volt, így inkább az autóban próbáltunk átmelegedni és megszárítkozni.
Majd elindultunk Belfast felé. Sajnos a GPS és a google maps is majdnem fele annyi időt mondott az előttünk levő útra, mint a valóságban, így kezdett elúszni a közlekedési múzeum megtekintésének esélye. Az úton kétszer is megállítottak a rendőrök, mert forgalom-elterelés volt.

Tudni kell, hogy Észak-Írországban hivatalosan már 1996-ban békét kötöttek az elszakadásért küzdő katonai szervezet és a brit kormány, de a gyakorlatban még mindig nincs béke. Ezért ennek megfelelően vannak felkészítve a rendőrök, katonák és ennek megfelelően néznek is ki bizonyos épületek. Szóval többször megállítottak rendőrök talpig kommandós cuccban, gépfegyverrel, páncélautóval. - ezek voltak a közlekedésiek. Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy milyen lehet ott egy komolyabb rendőri alakulat? Le szerettük volna fotózni, de akkor ott nem mertük.
Belfast egy elég érdekes város, elég zakkant. Látszik, hogy komoly problémákkal küszködnek a helyiek. Ennyi alternatívan öltözködő fiatallal csak a Szigeten találkoztam. Látszott, hogy keresik az emberek a helyüket a világban. A városban sok a romos épület, ami már olyan régóta üresen áll, hogy fa nőtt ki az emeleten a falból. Ez igaz a lakóépületekre, gyárakra, de templomot is láttunk lepusztulva. Volt olyan épület, amiről első látásra nem mondtuk volna meg, hogy ez most lakóépület vagy gyárépület. A parkolást szinte csak őrzött, zárt helyen lehetséges, amiket kamerákkal, szögesdróttal védtek. Gondoltuk inkább egy parkolóház, biztos ami biztos. Persze azért nem volt ott konkrét háborús hangulat, de a nyomok mindenhol ott voltak, és több volt a kamera és a kerítés a normálisnál. Itt már az igazi, régi típusú fekete taxik jártak. A helyi McDonald’s mellékhelysége (!) is kamerával megfigyelt terület volt, amiről tábla tájékoztatta a belépőt. A híres belfasti graffitiket is láthattuk, de egyedül nem álltunk meg fotózni. A parlament előtti téren volt egy rendezvény, ahol az uniós tagországok mutatkoztak be, a gasztronómia terén. És mint ahogy Nagy-Brittániában: itt is volt egy “London eye” (óriáskerék) a központban.

Dunluce kastélynál csak pár kép erejéig álltunk meg.
Bushmills Whiskey gyár, csak a büfé-shopban lehetett képeket készíteni.
Az óriások lépcsője.
A rossz idő ellenére több turista mászkált a csúszós bazaltoszlopokon.
Átlagos közlekedési rendőrök, átlagos autókkal…
Belfast, utcakép. Jobbra fent egy Shinn Féin plakát a sokból.
Itt már angol taxik jártak.
Több ilyen épület volt Belfast-ban, rácsok, kamerák mindenhol.

Sajnos itt nem látom, hogy mennyien olvassák a blogot,
ezért úgy döntöttem, egyenlőre ezen címen folytatom tovább:

http://totoro.blog.hu/2009/12/28/irorszag_kilencedik_nap

2011.02.06

Kiegészítem ezt a korábbi bejegyzést:

Most úgy döntöttem, hogy folyamatosan bemásolgatom a másik blogom tartalmát.

Május 22, péntek

Másnap egy újabb kiadós házi ír reggeli után a Gleanveagh Nemzeti Parkba indultunk. A park egy nagyon szép vadregényes vidék. A hegyek között, a tóparton még egy kastély is van. A park bejáratánál letettük az autót, és innentől gyalog vagy a park kisbuszával lehetett csak tovább menni. A bejárattól 1,5 órás gyaloglás után érkeztünk meg a kastélyhoz. Be nem mentünk, mert csak idegenvezetéssel lehetett, de egyrészt nem volt szimpatikus a pultnál levő személyzet, (nem tetszet a hangsúly) és már nem volt türelmünk megint végighallgatni egy hosszú tájékoztatót. Megcsodáltuk a gazdag növényvilágú kastélyparkot, majd teáztunk a kastély teázójában. Most már azt is elmondhatjuk, hogy teáztunk egy igazi ír kastélyban. Majd egy nagy sétát tettünk a Nemzeti Parkban, ahol a növényzet és a fák is hihetetlen zöld színben pompáztak. (hála az ottani éghajlatnak) Nem is gondoltuk volna, hogy a zöld színnek ennyiféle árnyalata létezik.
Mivel aznapra a fő program már csak a Leo’s volt, de oda mégiscsak este volna jó menni, rengeteg időnk volt még.
Újra ellátogattunk a romtemplomhoz, ismét sok-sok képet készítettünk, és most sokkal jobb időnk volt. A templom nagyon közel fekszik a völgyben fekvő tóhoz, hegyek ölelik körbe, és egyik oldalról az Errigal hegy áll mellette magányosan. Az út folytatása a Poisoned Glen, ahová remélhetőleg majd legközelebb megyünk. Észrevettük, hogy a tó mellett van egy szabadidőközpont, így oda is benéztünk. Az intézményben nyaranta sokan jönnek írül tanulni, egyúttal ízelítőt kapnak a vidéki ír emberek életmódjáról. Mivel Gweedore az egyike azoknak a régióknak, ahol a legjobban megőrizték az ír nyelvet, az ottaniak ezt a nyelvet használják a mindennapokban. Itt már nem voltak angol nyelvű útjelző táblák, a falunevek is csak az eredeti nevükön szerepeltek. Sőt a kereszteződésben az útra felfestett stop felirat is írül volt. (egyáltalán nem hasonlít a stop feliratra)
A szállásunkon is kedvezményt kapott az, aki írül tanulni jött ide.
A központi épületben is találtunk egy hatalmas ajándékboltot, ahol a Jutkát természetesen leginkább a CD-s pult érdekelte. A környékről sok híres zenész származik, és mindegyiktől sok-sok lemez volt: Clannad, Moya Brennan, Enya, Altan
Nézelődés közben észrevettük, hogy indítanak sétahajózást a tavon, meglehetősen olcsón. Bő egy óra múlva indult, időnk meg volt, ezért megvártuk. Közben beültünk egy teára. A kávézó egy fából, kövekből, természetes anyagokból épült hatalmas helység volt, benne egy nagy kandallóval, melyben égett a tőzegtéglákból rakott tűz. Persze a kandalló mellé ültünk, és bizony gyorsan elmúlt az az egy óra. Kint állatsimogatót találtunk, ahol a hajó indulásáig még ismerkedhettünk a bárányokkal. Aztán némi késéssel előkerült a hajós is. (az írek nem sietnek soha sehová, elég nyugodt népség). Mielőtt beszálltunk volna a hajóba, még a stégen állva tisztázott velünk két alapszabályt, amit nagyon fontosnak tartott elmondani:
1. Az ő anyanyelve az ír és nem az angol, ezért lehet, hogy lesz pár mondat, amit nem értünk. Ekkor szóljunk, és majd megpróbálja másként mondani.
2. Egyébként meg utálja az angolokat.
Miután meghallgattuk és tudomásul vettük, amit mondott, elindultunk körbehajókázni a tavat. A legtávolabbi ponton megálltunk, ott sokat mesélt a környék történetéről, a templomról és a túlsó parton fekvő kísértetjárta házról. Miután visszaértünk megkérdezte, sietünk-e. Mert ő még beszélgetne velünk, mert magyarokkal még soha nem találkozott.
Úgy kb. félórás beszélgetés után mentünk csak tovább. Természetesen a Leo’s felé vettük az irányt.
Jutka bejegyzése:
Legnagyobb örömömre nyitva volt. Beléptem és egyből szembetűnt a sok Clannad, Enya arany és platina lemez, relikvia a falon. Mivel a két fős személyzetre csupán mi voltunk vendégek, egyből ott termett egy lány, hogy hová szeretnénk ülni. Nekem csak az járt a fejében, hogy itt fotózkodnom kell, mégpedig sokat. Némi tipródás után leültünk egy Shepherd Moons aranylemez alá, és rendeltünk. Kezemben egy pohár Guinness-el boldogan fotózkodtam minden sarokban. Közben előkerült a lány, és mondta, hogy amit rendeltünk, nincsen, viszont ajánlana helyette mást. Természetesen steaket. Aztán feltett mindenféle ravasz keresztkérdést, hogy milyen szósszal, milyen körettel kérjük. Tisztáztuk, hogy nálunk otthon nincs ilyen, ezért fogalmunk sincs miről beszél és rábíztuk a döntést. Miközben a húsra vártunk, körbejártuk a helységeket. Még egy faliújságot is találtunk, ahol a család tagjairól szóló cikkeket gyűjtögették. A csapos persze egyből elkezdett beszélgetni, és kiderült, előző nap tényleg komoly bulit csaptak, amin Enya is ott volt. (akkor jól sejtettük, hogy az előző nap bulira készültek) Kezdtem azt gondolni, hogy a buliból megmaradt kaját fogják adni. Fanatikus rajongóként fogalmazva: ugyanazt ettük, mint Enya a szülinapi buliján ! Bekéredzkedtem a pult mögé és így is csináltunk képeket. Beszélgettünk a csapossal, aki elárult még egy-két titkot az előző napi buliról.
(ki hol ült és hol iszogatott Plusz még egy ajándék hűtőmágnest is kaptam!
Közben elkészült a vacsi is. Nagy valószínűséggel már pácolhatták azt a marhahúst egy ideje, mert nagyon finom, omlós volt. Sokáig ücsörögtünk ott, de aztán csak el kellett indulni. Természetesen indulás előtt még felvásároltunk minden relikviát, amit kapni lehetett, CD-t és pólót. (olyat, amit az ott dolgozók hordtak).
Majd este újra lementünk a tengerpartra és napnyugtáig sétáltunk.

Gleanveagh kastély


Sétahajó

Errigal hegy

A sokat emlegetett Leo’s.

Leo’s pultja mögött

Még egy utolsó kép a templomról.

A tengerpart ahol sétáltunk, látni a falut, a hajóroncsot és az Errigal-t is.

Május 21, csütörtök

Másnap reggel indultunk Gweedore-ba. Megálltunk Donegalban, ahol mind az állami, mind a magán ajándékboltokban alaposan bevásároltunk. Szereztünk szórólapokat a helyi látványosságokról, térképet a környékről, sőt, még a Leo’s Tavern szórólapjából is hoztunk párat.
A Leo’s Tavern tulajdonképpen az a “kocsma” amiért mi Írországba jöttünk.
Írország ezen megyéje több okból érdekes: egyrészt ezen a területen élnek azok írek, akik a leginkább őrzik a nyelvüket és hagyományukat. Tehát ha igazi, nagybetűs íreket akarsz látni akkor kell idejönni. Valahogy úgy, mintha nálunk igazi, hagyományőrző magyarokat akarsz látni, akkor…akkor nem is tudom hova kell menni, mondjuk az Alföldre.
Ezzel kapcsolatban tennék egy kis kitérőt, melyben leírnék egy megtörtént dolgot és ebben benne is van a lényeg.
Szóval el akartunk menni Gdanskba (Lengyelországba) egy Ír együttes koncertjére. (majd ebből is egy körutazás lett, de arról majd máskor) Szerettünk volna ajándékot vinni az együttes énekesnőjének, egy angol nyelvű könyvet ami bemutatja sok információval és még több képpel a kis hazánkat. Ezt szántuk ajándéknak (és egy üveg barackpálinkát
hátha kedvet kap, és eljön ide is koncertet adni. Betértünk a Nyugati pályaudvarnál levő, Magyarország legnagyobb, több emeletes Alexandra könyvesboltba. Odamentünk egy szimpatikus fiatal (feltételezhetően minimum éretségízett eladóhölgyhöz) Mondtuk neki, hogy keresünk egy könyvet, mely angol nyelven íródott és bemutatja Magyarországot, mert ajándékba lesz és az a célja, hogy az illető kedvet kapjon eljönni hozzánk. A lány gondolkozott egy kicsit, határozottan odament az egyik polchoz és kivett egy szép albumot, melyben sok kép volt és szöveg, a címe pedig ez volt: Budapest.
Nézem, olvasom a címét, majd azt mondtam:
- Köszönöm szépen, de ez nem jó.
- Miért, hiszen ez az amit kértetek. Angol nyelvűt akartatok, nem ?
- De igen, az rendben is van, de egyben olyat is ami bemutatja az országot.
- Hát itt van, ez az !
- Nem, ez nem az. Az ország nem csak Budapestből áll…
Erre furcsán nézet, s bár nem mondta ki, de látszott arra gondolt: miért, nem ? Majd hosszúnak tűnő másodpercek után azt mondta:
- Jaaa, hát olyat nem biztos, hogy tudok adni…
Mindezt egy több emeletes, hatalmas, magát minőséginek nevező könyvesboltban történt. Miután inkább nekiálltunk magunk megkeresni, végül is megtaláltunk a megfelelő könyvet.
Ez a eset persze felvethet sok kérdést a leányzó egyéni képessége, az oktatás színvonala, vagy a média szerepét, hogy a híradókban, médiákban is nagyrészt csak Budapesti eseményekről szólnak a hírek, pedig ugyanazt az újságot, tv műsort látja a vidéken élő ember is.
Szóval ahogy Magyarország sem csak Budapestből, úgy Írország sem csak Dublinból áll. Sok helyen olvasom, akár élménybeszámolóként, akár kint élő magyarok tollából hogy mennyire ismeri Írországot, és milyen jó és fantasztikus. Közben ki sem mozdult Dubliból, vagy (jobb esetben) a környékéről. Ezért is tartom fontosnak meglátogatni ezt a megyét. Több helyen érdekességnek számítottunk mert nem szoktak arrafelé magyarok járni. Pedig elég sok magyar “vendégmunkás” dolgozik kint. Na ennyit a kitérőről.
Tehát Donegál megye egy igazán hagyományőrző terület, és ez az a megye ahová egyetlen egy hazánkban előforduló utazási iroda sem tervezz szervezett turista utat. Na ezért is jó, hogy nem szervezett utakkal megy az ember valahová.
Viszonylag korán érkeztünk Bunbeg-be. Ide terveztük az utazás folyamán nyert plusz egy napot eltölteni. Ezért itt két éjszakát voltunk, majd egy kicsit elmerülünk a hely varázsában és végre nem kellett másnap reggel összepakolni, majd este kipakol megint kicsomagolni. Szálláshelyen a szokásos magyarázkodása után, (rossz volt az idő, ezért vagyunk itt egy nappal előbb) még szobát választani is volt lehetőségünk. Volt egy óceánra néző és egy belső kertre néző szoba is, mely a tulajdonos szerint jobb. Mi persze a tengerre nézőt választottuk, amin a házigazdánk mosolygott is, majd mondta: Ezek szerint ilyen kilátás nincs otthon, ugye? Majd rögtön elkezdte ajánlgatni a falu legjobb (és egyetlen) kocsmáját ahol ehetünk ihatunk. Majd egy kicsit megsértődött mikor mondtuk, hogy azért mi mindenképp a Leo’s-ba szeretnénk menni, ami ugye meg a szomszéd faluban volt. Nagy valószínűséggel komoly konkurenciái egymásnak.
Kocsiba ültünk, és felfedeztük a környéket. Persze mindezt nem céltalanul tettük, hiszen felkerestünk olyan helyeket, melyek szerepeltek egy bizonyos Enya klipben. (videó a bejegyzés végén) Megtaláltuk a klipekben látott hajóroncsot az öbölben, és a Dunlewy melletti protestáns romtemplomot is.
Nagyon nagy élmény olyan helyeken járni, amit csak az eddig ezerszer végignézett kedvenc filmedben, vagy videóklippekben láthattál, közben arra gondolva, na oda sosem fogsz eljutni. Biztosan nektek is van ilyen kedvenc film vagy videóklippetek…
A Dunlewy templomnál egy tájékoztató táblát is találtunk, így megismerhettük a templom történetét a kezdetektől fogva. Rengeteg mennyiségű fotót készítettünk, körbejártuk a templomkertet. Majd elindultunk az út legfontosabb látnivalója felé: a Leo’s-ba. A pub két falu között van félúton, és bizony nem tudtuk elsőre megtalálni. De végül is a helyiek segítségével csak odataláltunk. Természetesen ahogy az a nagy Murphy törvénykönyvben elő van írva: zárva volt !
A személyzet hátul pakolászgatott, úgy néztek ki, mint akik készülnek valami rendezvényre. Egy kicsit toporogtunk, majd visszafelé menet arra gondoltunk, hogy vajon mire is készülhetnek. Enya szülinapja nem sokkal ezelőtt volt, így akár buli is lehetett készülőben. De majd másnap, kiderül. Még jó, hogy két napig leszünk itt. Végül a szállásunkkal szemben lévő félig-meddig kifőzdés étteremben vacsoráztunk. Este még lementünk a hajóroncshoz, amit mostanra már meglehetett közelíteni száraz lábbal is az apály miatt. Próbáltuk megörökíteni ezt a nagyon hangulatos tengerparti helyszínt, amit persze a fényképek majd úgysem fognak tudni visszaadni. A nap zárásaként sétálgattunk, és arra gondoltunk, milyen jó lenne ideköltözni Budapestről…

A hajóroncs amit kerestünk.

Már 25 éve ott van.
Ez is egy olyan panoráma volt, amit ez a kép biztosan nem tud visszadni.
Közelebbről már látszik a templom.

Pontosan olyan mint a klipben.

Sajnos nem volt nyitva, ezért egyenlőre csak a reklámtábláját fényképeztük le.

Mire visszatértünk az apály miatt már megközelíthető volt a hajóroncs.

Hajók találkozása. (nem photoshop)

Ez az Enya videóklip mutatja be legjobban a hely hangulatát…

Május 20, szerda

Reggel az első utunk a szokásos, benzinkút és forró kávé. Utána a Kylmore Apátsághoz mentünk. Ez egy nagyon gyönyörű kastély egy hegy és a tó között. A tulajdonosa eredetileg a feleségének építette, akivel itt volt nászúton. A sors iróniája, hogy az asszony nem sokáig élvezhette a parkot és a kastélyt, mert korán meghalt. Jelenleg kolostor és leányiskola működik az épületben. Emiatt csak a környező parkot, a kápolnát és a kriptát lehetett megnézni, a kastélyban is csak pár helység volt megnyitva korabeli bútorokkal berendezve. Nagyon nagy botanikus kertje volt a kastélynak, melynek külön személyzete volt, külön terület ahol a házaik voltak, különböző stílusban attól függően hogy milyen társadalmi rangot képviseltek egymás közt. Eredeti állapotban meghagyott “szellem” házak voltak ott, ami úgy nézet ki mintha éppen az előző percben hagyták volna ott a lakók. Ottlétünkkor is fiatal kertész diplomás gyakornokok ápolták a területet. Érdekes volt megfigyelni hogy visszafogottan, mindenki külön-külön magában, elmélkedve csinálták a dolgukat. Annyira komolyan vették a munkájukat, hogy semmi nem tudta volna őket kizökkenteni belőle. Ha felnéztek, mosolyogtak a látogatóra, utána tovább folytatták a tevékenységüket. Pedig egy nagy szárú kis ollóval (!) vágták a füvet méretpontosra, hogy ne lógjon rá az aprókavicsos útra. Valószínűleg ez olyan elit gyakornoki hely lehet, ahol a leendő végzősöknek megtiszteltetés dolgozni.
Következő állomásunk a Connemarai Nemzeti Park volt. Itt több túraútvonalat is találtunk, amiből csak az egyiket jártuk be. A hely jellegzetessége, hogy az egész terület alapja a tőzegláp. A tőzegnek igen jó a fűtőértéke és ennek fejtésével sokan foglalkoznak. Mivel ez a tőzeg tulajdonképpen egy sűrű moha mely rengeteg nedvességet tartalmaz, ezért majdnem olyan mintha mocsár volna, csak ez kívülről nem látszik - minden szép zöld.
Akkor éri nagy meglepetés az embert, ha rálép. A kijelölt útvonal is végig fagerendákkal volt lerakva, így biztosítva azt, hogy járható út legyen rajta. A hegytetőről szép kilátás nyílt a környékre, és láthattuk, mekkora területen húzódnak a tőzeglápok. Az ösvény mellett több helyen voltak félbevágott kis dombok, ahol látszott meddig tart a tőzegmoha, meddig a kavicsos talaj. Természetesen itt is volt egy, a szokásos profi módon megépített visitor center, ahol kiállítást rendeztek be a tőzegről és annak felhasználási lehetőségeiről. Ízelítőt kaptunk az ottani falusi emberek életéről és megtudtuk miként játszott fontos szerepet ez a természetes képződmény az életükben.
Következő állomásunk a Céide Fields névre keresztelt kőkori falu volt. Ez közvetlenül a tengerparton, de nagyon magas fennsíkon volt. Hideg, szemerkélő eső és erős szél fogadott minket. Mi voltunk aznap az utolsó csoport, rajtunk kívül csak egy másik pár volt ilyen elszánt. A tőzeg alatt húzódó faluból gyakorlatilag semmi sem látszik az egyetlen ház falainak kivételével, amit feltártak. Az egész falut leszúrt bambuszbotokkal térképeztek fel, ahol a bot kövekbe ütközött, ott fal állt. Az idegenvezetőnk kitett magáért, egy nagyon hosszú és érdekes előadást tartott a domb tetején. A végére már teljesen átfagytunk. Az első pár szónál megijedtünk, mert nem értettünk semmit. Arra gondoltunk, ha ilyen ír tájszólással beszéli az angolt, akkor végünk. Aztán gyorsan kiderült, hogy csak a nevével kezdte a bemutatkozást ami egy nagyon hosszú, több tagból álló ír név volt.
A körutazás során talán ez volt a legfurcsább kiállítás amit láttunk. Gyakorlatilag semmi nem volt látható (az egész úton állandónak mondható szép tájon kívül) de mégis 1 órát töltöttünk el ott, és sok érdekességet megtudtunk. Ritkán találkozni ilyen idegenvezetővel.
Hozzátenném, hogy mi látogatók majd megfagytunk, az idegenvezető meg vígan 1 szál vékony polár pulóverben és napszemüvegben tartotta az előadást. Látszott, hogy az írek nagyon jól bírják a hideget.
Visszafelé izgulhattunk, hogy beérjünk a faluba, mert bizony már csak a lendület vitt minket és nem a benzin. Egy kicsit elszámoltuk magunkat, mert minél északabbra mentünk, annál ritkábban lakottak voltak a települések és még ritkábbak a benzinkutak. Végül a faluban a szokásosnál is kisebb kutat találtunk: egyetlen benzinkút az út szélén, és a mellette lévő aprócska boltban lehetett fizetni. Se tábla, se reklám.
Este Sligo felé vettük az irányt. Itt megnéztük az apátságot, igaz csak kívülről. Ennek az volt az oka, hogy zárva is volt, másrészt elég romos állapotban is volt és akkor úgy tűnt, ennyi pont elég is belőle.
Vacsora után elindultunk szálláshelyet keresni magunknak. Napnyugtakor még elmentünk a Benbulben hegy mellett. Ennek a teteje szinte mindig felhőbe burkolódzik. Ezért tartja azt a legenda, hogy itt élnek a tündérek. Ha tündéreket nem is láttunk, de volt szerencsénk felhő és köd nélkül megtekinteni a hegyet, utána a naplemente fényeiben is.
Egy hangulatos kis földúton vertünk tábort, amit keresztbe vágott egy megduzzadt patak. Így forgalom nem volt az úton. Egy elég romos, de láthatóan szénatárolásra használt ház mellett töltöttük az éjszakát.
Gondolataink a holnapi napon járt, amikor is végre megérkezünk az igazi célhoz, ami miatt Írországba jöttünk, köré szervezve a körutazást hogy ne tűnjön annyira eszement dolognak.

Kylmore Apátság festői környezetben


A kastály tulajdonosa, felesége emlékére építetetett kápolnája.

A hozzá tartozó hatalmas kert egy része.

Gyakornokok dolgoznak.

Connemarai Nemzeti Park, a felszinen szinte mindhol süppedő tőzeg volt. Látni a gyalogosnak kiejölt utat.

Céide Fields kőkori falu elötti panoráma. Itt most hatalmas távolságokról van szó, hegy méretű partokról. (nem hiszem, hogy ez a kis kép meg tudná mutatni a valóságot)

A kőkori falu látogatói központja, stílusosan félig a föld alatt.

Benbulben hegy, melynek tetején tündérek laknak.

A naplemente fényeiben

Május 19, kedd

A másnapi reggelinél összeismerkedtünk egy texasi házaspárral, akiknek a szállásadónk már valószínűen mesélt rólunk, mert láthatóan nagyon várták, hogy előkerüljünk. Kiderül, hogy jártak egyszer a “háború” előtt (a korukból ítélve ez akár az 1848-as is lehetett), és belekezdett a férfi egy hosszú és bonyolult sztoriba, miszerint vett Budapesten egy herendi porcelánt, és milyen gondjai voltak vele, mert elakarták venni tőle. Nagyon kedvesek, barátságosak voltak, bár ébredés után még magyarul sem feltétlen tudok kommunikálni, nemhogy angolul.
Aznap a házigazdánkkal egyetértésben a Cliffs of Moher volt a cél. Kaptunk mindenféle prospektust, térképet. Észrevettük, hogy minden szálláson, benzinkútnál, kisközértnél lehet venni (értsd: ingyen) különféle bemutató prospektusokat, tájékoztatókat a környékről és a megyéről. Ráadásul jól használható térképek is voltak.
Ezek egyikén láttam, hogy a Moher szikláknál van a parthoz legközelebbi fészkelő helye a lundáknak. Így kissé megnyugodtam, mert a Skellig szigeteken pont ezeket a jellegzetes kistermetű tengeri madarakat szerettük volna megnézni. A Moher szikláknak még csak a környékén sincs lakott település. Van egy hatalmas parkoló az út túloldalán, ami méregdrága volt. Ezzel szemben maga a sziklák már ingyenes. Több helyen is azt tapasztaltuk, hogy a természeti képződményeket általában ingyen meg lehet nézni, viszont csak a mellette lévő, drágának mondható parkolóban tudjuk otthagyni az autót. Mire odaértünk, az előző napi esős időnek már nyoma sem maradt. A sziklák tényleg nagyon hatalmasak voltak. Az öböl fokán volt egy apró kis őrtorony, amibe sajnos nem lehetett bemenni. Az öbölben pedig egy hatalmas szikla-sziget, ami tele volt sirályokkal és lundákkal. Voltak ott ugyan távcsövek, de egyrészt rettenetes hangon magyaráztak valamit, ha beledobtunk némi pénzt, másrészt a sajátomnak egyébként is nagyobb nagyítása volt. Elég sok időt elbámészkodtunk a lundáknál, utána körülnéztünk a visitor centerben lévő igen nagy ajándékboltban, majd a mellette lévő kis üzletsoron is. Itt vettünk egy kis ezüst kelta kereszt medált.
Innen mentünk tovább a Burren-re. Ez egy sík, barázdált, sok négyzetkilométeres sziklatömb, ahol csak nagyon kevés növény tud megélni. Ritka, csak itt élő, akár alpesi növényeket is találhatunk errefelé. Közel mentünk a tengerparthoz, egy-egy igen szép partszakasznál megálltunk fotózni és bámészkodni. Eszembe jutott, ha ezekbe a hasadékokba beejtek valamit, azt már nem látom viszont.
Az útikönyv említést tett egy kőkori erődről, ahová nem visz út sem. Elég érdekesnek találtuk, gondoltuk, megnézzük. Légvonalban nem volt túl messze, viszont közbe esett egy igen meredek hegy, ami ráadásul láthatóan valakié volt, mivel elkerített, és több helyen is állatitatókat találtunk. Így kihagytuk a birtokháborítással kombinált nyaktöréssel kecsegtető utat.
A Burren egy kősivatag, igen érdekes táj, közel s távol nincs semmi csak hasadékokkal teli sziklák. Itt található, bár már kicsit zöldebb részen a Poulnabrone Dolmen (Portal Tomb). Ez egy nagyon régi, több ezer éves kőépítmény. Az eredeti funkciója nem ismert, talán vallási és temetkezési célokat szolgálhatott, a körülötte találta tárgyak, csontok alapján. Érdekes módon csak körbe volt kerítve egy kötélkordonnal, mellette pár tájékoztató tábla, viszont nem volt ember, aki vigyázott volna rá. Bár nagy kárt nem lehet tenni a stabil, soktonnás sziklákban, de azért mégis furcsa volt. A dolmen láthatóan megihlette a turistákat, mert a környező utak mentén kisebb-nagyobb dolmenféléket építettek az út mentén található kövekből.
Továbbhaladva estére, Galwaybe érkeztünk. Igazán nyüzsgő város, az utcák zsúfolásig voltak a sétálókkal. Az éjszakát megint autóban a connemarai márványdombok lábánál töltöttük. Már szó szerint, szedtem is pár darabot belőle.
Eredetileg egy onnan pár kilométerre fekvő tó partját néztük ki, de ott annyi, szúnyogra hasonlító csípős valami támadott, hogy megfutamodtunk előlük. A csípések nyomai még napok múlva is látszódtak…

Moher sziklák

Őrtorony a sziklák tetején


A lemezbolt elé stílusosan egy hárfát is tettek.

Burren a kősivatag


Poulnabrone Dolmen


Oscar Wild társaságában.
Galway egyik pub-jának tűzfala. Sok ismert zenészel.
Ti mennyit ismertek fel köztük ?
(sajnos csak 3 fotóból tudtam összerakni)

Május 18, hétfő

Reggel kipihenten ébredtünk és kipróbáltuk az irish breakfast-t reggelit, amitől tényleg nem lesz éhes az ember délutánig. Reggel ugyan még telefonon bepróbálkoztunk, hátha indul hajó, de nem jártunk szerencsével. Így maradt Cashel. Dél körül odaértünk, letettük az autót a városban, és gyalog indultunk a várat meghódítani. Az erőd egy szikla tetejére épült, ami jó döntés volt mert gyakorlatilag csak a bejáratnál lehet megközelíteni.
Itt ugyan kötelező volt a csoport és az idegenvezető, de mégis ez volt az egyetlen hely, ahol egyedül, idegenvezető nélkül nézelődhettünk. Jegy vételkor megkérdezték: Milyen nyelvű csoportot és idegenvezetést kérünk ?
Mi meg frappánsan azt válaszoltuk, hát Magyart ! Erre az illetékes ember azt mondta, hát az sajnos nincs, ezért ha gondoljuk akkor mehetünk önnállóan ketten is. Mindezt angolul beszéltük meg.
- Nem tudom, hogy utána kapcsolt-e, az ember, de mi addigra (nagy örömünkre) önnállóan egyedül kezdtük el felfedezésünket. Természetesen fel voltunk készülve már itthon előre elkészített ismertetővel no meg a Lonely Planet útikönyvvel.
Cashel több száz évig volt királyi székhely, Tara riválisaként. Bent hatalmas területen temető található, ami több száz év óta folyamatosan a mai napig használnak, mint minden ilyen műemlékhez kötött temetőt Írországban. A katedrális erősen romos állapotban volt – épp akkor újították fel, de így is látható volt, hogy milyen monumentális épület lehetett. A bent levő többi épület is látogatható volt, így elég sok időt töltöttünk ott.
Az erőd után sétáltunk a városban, bevásároltunk, majd az egyik legeldugottabb látnivalót kerestük fel, a Grange Stone Circle-t. Ez egy 8-10 ezer éves kőkör, amit még a kelták építettek. A kör egy olyan területen feküdt, ahol több kőkori leletet is találtak. Addigra már szakadt az eső. Nehezen találtunk oda, szükség volt az útikönyvre, a térképre és a GPS-re egyaránt. A kövek egy külön elkeritett területen volt, előtte egy tábla állt, melyen a részletes története volt olvasható. Számomra különösen furcsa volt, hogy a kőkör középpontjában friss, max pár napos tűz nyomait lehetett felfedezni. Tehát a mai napig használják szakrális célokra.
Aznap Ennisben éjszakáztunk. A szállásadónál itt sem volt gond, hogy előbb érkeztünk egy nappal. Megmutatta a szobánkat, kipakoltunk, ő pedig azonnal bekapcsolta a fűtést, mert kb 12 fok lehetett. Bementünk a városba körülnézni.
Azon a héten népzenei fesztivál volt, de mivel mi hétközben érkeztünk, semmiféle rendezvényt nem találtunk. Viszont találtunk lemezboltot, ahol meg is vettem a régóta keresett Moya Brennan: Heartstrings koncertalbumot. Vacsoránkat a helyi gyorsétterem-láncnál költöttük el, ahol mindenhová kiírták: minden hús 100%-ban ír marhából készült, illetve a zöldség és köret is teljes mértékben hazai termék. Az írekre egyébként is hatalmas nemzeti öntudat jellemző. Gyakorlatilag nem láttunk multikat, plázákat, (sem mcdonald’s-ot) ellenben büszkén hordják az ír gyapjúból készült pulóvert és eszik-isszák a hazai termékeket.
Az eső délután óta folyamatosan esett, így elég hamar befejeztük a városnézést. Abban a hitben mentünk vissza, hogy már meleg szoba vár ránk. A tulaj szerint tényleg meleg lett, szerintem nem volt több 16 foknál. De az egész lakásban ennyi volt. Az tény, hogy az írek nem egy fázós népség…

Cashel vár

Katedrális.

Temető

Több mint 8 ezer éves kőkör. (több képből készült montázs)

Kőkör bejárata.

Május 17, vasárnap

Másnap reggel mentünk volna Skellig Rocks-ra, de a rossz idő miatt nem indult hajó. Bár napokig keringtünk a környéken, hátha mégis összejön. Minthogy a delfinnéző hajó sem indult, így az is kimaradt.
Így aznap a Dingle-félszigetet jártuk körbe. Elsőként a félsziget legnagyobb városát, Dinglét néztük meg. Ez egyébként inkább falu méretű volt, két-három hosszú, a tengerrel párhuzamos utcájával. Megcsodáltuk a kikötőt is. Sajnos a helyszínen sem tudtunk hajót találni, aki kimerészkedett volna a nyílt vízre. A parton szép volt az idő, de a tengeren vihar volt. A kikötővel szemben lévő “Oceanworld Aquarium” viszont várta a látogatókat. Az előtérben meglepően nagy ajándéküzletet találtunk, sok-sok olyan aprósággal, amit csak ott láttunk, sehol másutt. Vettem például egy ír-angol szótárat is.
Itt kell megjegyeznem, hogy az írek döntő többsége egyáltalán nem beszéli, vagy a mindennapi életben nem használja az ír/gael nyelvet. Ez alól csak pár terület kivétel (Dingle, Gweedore) – ezeket hívják Gaeltach-nak. Ott minden szinte csak írül volt kiírva, így az a szerencsétlen utazó, aki ezt a nyelvet nem beszéli, bizony komoly gondban van.
Az akvárium viszonylag kicsi volt, de annál nagyobb élményt nyújtott. Volt néhány átlagos méretű akvárium, melyekben különféle tengeri, korallzátonyokról származó halak voltak. A kiállítás fő attrakciója viszont egy hatalmas, plafontól padlóig érő, 4 méter magas és kb tíz méter hosszú falú akvárium, amiről nem is tudtuk, hogy milyen mély, mert a vége nem volt kivilágítva. A sötétségből egyre nagyobb és nagyobb halak bukkantak elő, majd fordultak is vissza. (ráják, cápák, stb.) A víztömeg nagyságát csak tovább növelte, hogy fal erősen kifelé dőlt, így gyakorlatilag alá lehetett menni. A másik, számunkra nagyon érdekes dolog, a rájasimogató volt. Ez egy medence, amiben szelíd, kézhez szokott ráják vannak, akik jönnek is kíváncsiskodni, amint meglátnak valakit. Igaz, ki volt írva, hogy a farkukkal vigyázzunk. A hátuk érdes, a hasuk viszont nagyon puha.
Az akvárium után a Gallarus imaházat vettük célba. Mivel a félsziget nagyon kicsi, és gyönyörűen sziklás, csipkézett partja van az Atlanti-Óceán felé amit körbejátunk.
Az imaház a csücskében van. Apró, egy ablakos épület, melyben tíz embernél több nem fér el. Érdekessége, hogy a köveket kötőanyag nélkül a saját súlyuk tartja össze. Ezt viszont stabilan teszik, mert az épület már több, mint ezer éve áll és egyike a legkorábbi keresztény épületeknek Írországban. Útközben többször is megcsodálhattuk az óceánt és a festői szépségű tengerpartot. Ebédelni is egy gyönyörű kilátással bíró pihenőhelynél álltunk meg. Ahol egy idő után az autóba szorultunk a szél és a szemerkélő eső miatt, de így is rögtön megjelent egy sirály, és minden félelem nélkül koldult az ebédünkből.
Az aznapi szállásunk Killarny mellett a nemzeti park szélén volt. Bár kaptunk részletes útbaigazítást, nem volt könnyű odatalálni. Csak reménykedtünk benne, hogy a házigazdánknak nem fog gondot okozni, hogy egy éjszakával előbb jöttünk, mert a kinti vízeken tomboló vihar miatt elmaradt a Skellig szigeti kirándulás. Végűl megtaláltuk a házat, és az első fura dolog az volt, hogy minden nyitva volt. Az egész országban általában nyitva vannak a kertkapuk, azért mégis számunkra fura volt úgy bemenni valahová, hogy nem a tulaj engedett be. A házigazdánk nagyon örült nekünk, szerencsénkre szoba is volt. Miután kipakoltunk, mondta, hogy menjünk el a nemzeti park bejáratánál lévő kocsmába, ott most élő zene van.
És valóban. Teljes teltház volt, alig találtunk magunknak asztalt. A környékbeliek láthatóan jól érezték magukat, a zenészek is kitettek magukért. Mindenféle korosztályból voltak vendégek, a mellettünk lévő asztalnál egy hat hónapos körüli baba is volt. Látszott, hogy itt a pub a társasági élet színtere, nem a tömény alkoholizmusról szól, mint nálunk. Mert ugye ez nem egy nívós szórakozóhely volt – bár itthon ott sem biztos, hogy a pincérlány melegíti meg a babaételt - hanem a falusi kocsma. Fontos még megjegyezni, hogy Írországban a kocsmákban/pub-okban nem dohányoznak ! Törvényileg megtiltották és mégis telt házak vannak…
A vacsora nagyon finom volt, és iszonyú sok. Ekkora adag birkahúst… nem is hagyományos tányérban hozták ki, hanem még nagyobban. Az este után jóllakva, meleg szobában, és végre puha ágyban már teljesen más volt lefeküdni, mint az autóban…

Pub.

Dingle egyik utcája.

Tengeri állatsimogató.

Az egyik kézhez szokott rája.

A kikötő.

Egy helyi halászhajó.

Gallarus imaház.

Több mint ezer éves és még mindig megvan, mindez kötőanyag nélkül.

Atlanti-Óceán partja

Síírály !

Május 16. (szombat)

Másnap reggel esős, szeles és hideg időre ébredtünk. Ilyenkor még a madarak sem kerültek elő, és a kikötőt megnézni sem tudtuk rászánni magunkat. Az első benzinkútnál a reggeli tejeskávé segítségével összeszedtük magunkat és elindultunk Killiney felé. (érdekes módon mindehol lehetett kapni kávét capuccinot, még a legutolsó helyen is. Már odafele látni lehetett, hogy a Wicklow hegység gyönyörű, amiről később még jobban meggyőződhettünk. A hegyről fantasztikus kilátás nyílt az Ír tengerre, ami akkor szeles, esős időben elég vad benyomást keltett. Megkerestük Enya kastélyát, fotózkodtunk és megnéztük Bono házát is. (U2) Enya kastélyát elnézve minden olyan vád alól felmentettem, miszerint nagyzolás egy kastélyban lakni. Ez valóban egy kis kastély, ráadásul nagyon aranyos. Kifejezetten tetszett, el tudnám viselni.
Majd indultunk tovább a hegység szívében lévő Powerscourt Vízesés felé. Ez a szigetek legnagyobb vízesése. Szép, csöndes helyen volt, igaz, belépős. Hosszabb-rövidebb túraútvonalak indultak ki a víztől, de mi csak egy kicsit körbejártuk, megcsodáltuk a barna vizű patakot, majd mentünk tovább. Írországban többfelé is találkoztunk barna vizű tavakkal, patakokkal. Gondolom, a tőzegből bemosott anyagok színezték meg a vizet. Maga a vízesés el volt kerítve, közel menni nem lehetett. Amilyen nagy robajjal, és magasból alázubogott, nem is gondoltam rá, hogy közelebb menjünk. Az ott levő állatok – mint Írországban mindenhol – megszokták az ember jelenlétét, egész közel engedtek magukhoz. Fotóztunk többféle madarat, és még őzeket is láttunk közvetlen közelről.

A következő állomás a Glendalough kolostor volt. Ezt a kolostort St. Kevin alapított több, mint ezer éve. A területen két tó van, amelyek köré csoportosultak. Az egyik (Felső tó) körül inkább a régebbi épületek találhatóak, pl ott van St Kevin barlangja is, ahová elvonult elmélkedni. Az Alsó tó környékén pedig a később alapított kolostor található. A körtorony még ma is épségben áll, a templomok is többé-kevésbé egyben vannak. A templomok körül temető van, benne több igen régi kelta nagykereszttel. A temetőt a mai napig használják.
Mielőtt tovább indultunk volna arra gondoltunk, hogy enni kellene egy forró levest. Ezt úgy gondoltuk megoldani hogy a pohárba víz, szivargyújtóról működő vízmelegítő be hajrá. Sajnos egy biztosíték elfüstölt. Ha még nem ettetek hideg instant levest akkor ne is próbáljátok ki - szörnyű…
Elindultunk a Hook Világítótoronyhoz. Ez a világ legrégebbi világítótornya, ami rendszeresen működik a mai napig. Már a vikingek is ez alapján kötöttek ki először Írországban. Akkor annyira megörültek a jelzőfénynek, hogy a tornyot üzemeltető szerzeteseket nem bántották. Az idő ekkorra már teljesen elromlott, esett és hatalmas szél volt. A torony egy kis félsziget csücskén van, itt a szél teljes erővel tombolt. Mikor kiszálltunk az autóból, örültünk, hogy meg tudunk állni, akkora széllökések voltak. A tenger vastag, sárga habját tenyérnyi pamacsokban hordta a szél, tovább a mező felé és az autót is elborította. Ízelítőt kaptunk arról, hogy mit érezhetnek a tengerészek viharban. Mi legalább szárazföldön álltunk.
Végigjártuk a tornyot, a tetején ki lehetett menni körülnézni. Ezt azért elég rövidre fogtuk a szél miatt. Az alsó szinten pedig a fenti jelzőfényt adó szerkezetet lehetett megnézni. Ebben egy kis izzó van, amit a sok-sok prizma tesz olyan erőssé, hogy még 50km-re is látható. A végén természetesen irány a suvenir shop plusz egy kis kávé.
Utunkat tovább folytatva, már a szárazföldön jártunk, mikor is elállt az eső, és a szél is csendesebb volt. Ekkor két szép szivárványt is láttunk a mezőn egyszerre. Ami viszont a legjobb, hogy ráadásként a végét is láthattuk! Gondoltuk, most megvan a manók kincse!
Megálltunk, Jutka elindult a legelő felé. De a manók kincsétől elválasztott egy mély árok, egy villanypásztor és egy tüskés bozót. Inkább feladta. Aznap este Kinsale-ben vacsoráztunk. Itt sétáltunk egyet a városka színes utcáin, megnéztük a kikötőt, majd kerestünk szálláshelyet magunknak, egy romos ház mellett.

Enya kis kastélya.

Az Ír-tenger

Powerscourt vízesés

Glendalough kolostor

Világitótorony és a tenger.

A tajtékos tenger.

Ami utat mutat a hajósoknak.

Tengeri bóják, - a méret a lényeg. (ott az autó a viszonyításhoz)

A világítótorony.

Szivárvány