Apoetéka

Alsó- és Felső-Karin a Karini-öböl végében megbújó két falucska.  Mi ez utóbbiban laktunk. Érdekes, hogy az utcáknak nincs neve, csak száma, olyan amerikaiasan hangzik, hogy szállásunk a XXII. utcában van. Magyarok vették meg az ikerházat pár éve, tavasszal fejezték be az építkezést. Elég nehéz volt megtalálni a házat, mert a számokat itt-ott kőre, lámpaoszlopra, kerítésre mázolták fel.

Sok nevezetesség nincs Karinban. A parton egy kis “piac”, összesen két zöldség-gyümölcs árus, és reggelenként itt árulják egy kis teherautóról a friss halat is. Mellette egy bazáros, ahol képeslapokat, fürdőpapucsot, napszemüveget lehet kapni. Egy fagyizó sokféle és finom fagylalttal, 5 kunáért 1 nagy gombócot kapsz. Egy éjjel-nappali péknél sokféle édes és sós sütemény, vagy tízféle kenyér, és reggelente az elmaradhatatlan burek csalogat. Néhány minimarket is van, és nem messze tőlünk egy pecsenyesütő, ahol reggelente befűtenek a nyársra húzott malac, bárány és csirke alá, és délutánra készen van a finom pecsenye. Kilója 70-80 kuna (10-12 euro), persze csonttal, így nem épp olcsó. De jól megy az üzlet, sokszor estefelé már sül a következő adag. A strand közelében is van egy falatozó, a kis sült szardiniák - girice - sült krumplival mindössze 20 kunáért, a sajtburger 17,  sült krumpli majonézzel 7, pizza 10 kuna. Aki nem akar főzni, az is változatosan és viszonylag olcsón étkezhet.

Azonban az üzletben elég drága minden. 11 kuna egy üveg ásványvíz, 14 egy doboz borsókonzerv, 3 kuna a dinnye kilója. Amit Szerbiából hoztunk, az negyedár volt.

Reggelente, még hűvösön sétára indulok, felfedezni a falut. Balfelől csupa zsákutcára akadok, amik hirtelen végetérnek a kiszáradt folyómedernél. Az egyik kertben kétéves fiúcska labdázik egy jobb sorsra érdemes teknőssel. Mikor észrevesz, elbújik egy bokor mögé, addig a teknős megkísérli a menekülést. Felfigyelek rá, hogy rengeteg az eladó ház, a hirdetésekben mindenhol szerbiai telefonszám szerepel. Megtudjuk, hogy a falunak pár horvát őslakos családja volt, a hetvenes években kezdtek itt a belgrádi, újvidéki és  külföldön élő szerbek építkezni. A háború idején elmenekültek, most egy részük szeretne megszabadulni az ingatlanától. De beszéltünk olyanokkal is, akik maradnak, hiszen nem bántja őket senki. Naponta látunk szerbiai rendszámú autókat a faluban.

A part közelében viszonylag forgalmas aszfaltút vezet, végigsétálok rajta, átballagok a Karisnica folyó feletti hídon és átérek a másik Karinba, a nagy strandra. Ez annyival különb a mienknél, hogy van egy aszottfüves focipályája és a két parti zuhanyozó is működik. 

Hazafelé betérek a pékhez és a boltba, reggelire burekot eszünk yoghurttal, aztán irány a strand.

Szilveszter cicánk, Szilvikénk 17 évi együttélés után, rétesbe gömbölyödve, mint mindig, örökre elaludt.  Lelke azóta már a mennyei kukoricaföldön egerész. Nem macskát, egy barátot veszítettünk el. Okos volt és annyi érzelemmel tele, hogy ha van lélekvándorlás, akkor következő életére emberbőrbe születik biztosan.

Mostartól mintegy 30 kilométerre van Medjugorje. Talán sokaknak ismerősen cseng ez a név, pedig 27 évvel azelőtt alig lehetett megtalálni a térképen. Mára híres zarándokhellyé vált, évente több, mint egymillió turista keresi fel. 1997 óta saját rádióállomása van, az egész világnak sugározzák a Béke Rádió (Radio Mir) napi 24 órás zenés vallási műsorában Mária üzeneteit.

Ha már ott jártunk, nem hagytuk ki, körülnéztünk, bár a jelenések helyére, a hegyre nem kapaszkodtunk fel. Szépen kiépült a falu, ma már inkább városka, de sajnos, a turistaáradattal párhuzamosan el is üzletiesedett. Már az oda vezető út is szentek szobrai, képei, oltárok sorfala közt kanyarog. És hatalmas tarka plakátok hirdetik a két hét múlva esedékes Andrea Bocelli koncertet is. Természetesen az Ave Mariával.

A központban a szép kéttornyú templom körül tágas tér van, mögötte színpad. A mellékutcákban pavilonok sora, szinte csak bazárárut kínálnak, Mária, Jézus, József mindenféle formában, színben, méretben és anyagban, bögrén, pólón, öngyújtón, törölközőn, gobelinképen, de volt ott műanyagszobor, üveg, porcelán, fa, kristály, kosárszám a rózsafűzér és kazalszám a szenteltvizes zsebkendők, levendulás zacskók Medjugorje felirattal. Az áru nagyobb része rettentő giccses, aranyozott, csipkedíszes, világítós, kínai termék. A bazárban házi pálinkát, bort is vehetnek a zarándokok, és vándorbotot, amit a hegymászás után ingyen visszavesznek az árusok :D  Érdekesség, hogy bár Boszniában vagyunk, mégis kúnában szerepelnek az árak, de elfogadnak dollárt, eurót, boszniai konvertibilis márkát sőt, a magyar szót hallva akár forintot is

A házak, hotelok szépek, sok a virág, az elárusítók, kiszolgálók viszont eléggé nyeglék. Képeslapokat akartunk vásárolni,  fél óráig is bámészkodtunk az egyik kis boltban, válogattunk, húztuk az időt, hallóztunk, csengettünk, hátha előkerül valaki. Meguntuk, kimentünk, kezünkben a képeslapokkal, hát az eladó kislány a szomszédos kávézó teraszáról mosolygott ránk, intett, menjünk oda fizetni. Nehogy már ott kelljen hagynia a társaságot, kávét, cigarettát. Betértünk egy Cocktára az egyik helyre, hasonló volt az élmény, előbb a kiszolgálásra vártunk sokat, majd a fizetőpincérre. Sietve tovább is álltunk, hamarosan átléptük ismét a horvát határt, és elindultunk észak felé. Délután kettőre értünk Karinba. Kezdetét vette a tengerparti nyaralás. De erről majd legközelebb…

Alig melegedtünk meg kicsit Horvátországban, egy frissensült határon át már ki is szaladtunk belőle egy másik új országba, Bosznia-Hercegovinába, röviden csak BIH-nek írják.  Az egész ország egy nagy építkezés, a kisebb falvaknak is van három-négy “Tüzép”-jük,  építőanyag-lerakatuk. Az utakat hatalmas, sokszobás, oszlopos házak sora szegélyezi, utak, benzinkutak épülnek. És persze új mecsetek, még ott is, ahol eddig nem voltak. A háború sajátos hozadéka a nacionalizmus és a vallási jelképek terjedése, mindenki mindenhol hangsúlyozza elkülönülését a másiktól. Érdekes hallani, amint egyesek “bosnyák” nyelvről beszélnek

A mecsetek egyébként kihaltnak látszanak, kendős nőt alig látni, az is inkább idősebb, a fiatal lányok bikinifelsőben, rövidnadrágban szaladgálnak, és a lakóházak is nyitottak. Itt a muzulmánia nem annyira vallás, előírás, szabály, inkább népszokás, kultúra, életforma.

Szarajevónak csak a szélét érintjük, bútor- és szőnyegüzleteket látunk, toronyházakat, üvegpalotákat, de a kertekben fehér kopjafás sírok, a sportpályák helyén, autópálya-kereszteződések holt terein új temetők figyelmeztetnek, hogy ami megtörtént tegnap, holnap is megeshet.

Végre célhoz érünk, Mostart 22 éve láttuk utoljára. Félve, lassan gurulunk a központ felé, pedig olvastuk, hogy az öreg híd “szebb és öregebb, mint volt”  magyar búvárok segítségével összeszedték a régi köveket az utolsó kis darabkáig  és kilegózták a hidat.

Már esteledik, mire megtaláljuk a sokszor hirdetett, de jól elrejtett Rosa panziót. Szoba van,  két személynek 80 KM (konvertibilis márka, BIH valutája, az elnevezés a mai eurós világban kissé anakronisztikus) 40 euró egy éjszakára, reggelivel. Szerencsére be lehet állni zárt helyre a kocsival és légkondicionált a szoba. Nagy a meleg, kicsit megmosdunk, átöltözünk és már indulunk is a városba, bámészkodni, vacsorázni, sétálni.

Mostar gyönyörű város, keveredik benne a misztikus kelet, az élvhajhász nyugat, a lezser, buja dél, a középkori és a modern világ, a muzulmán bosnyák és a katolikus horvát lakosság. Széles kőfalak terpeszkednek az örökkévalóság csalfa reményében, makadámutak vettetik le a tipegős topánokat, a robusztus kőházak mellett kecses minaretek nyújtózkodnak a csillagfények után, arabeszkek, lebbenő tüll, aranyosmintájú tarka üvegek mögött sejtelmes félhomály, hastánc, az esti szellőben lebbenő “repülő”szönyegek, apró réz kávésedények, birkaszőr, tehénbőr teremti meg a keleti bazárhangulatot.

Pénzautomaták, bömbölő diszkózene, hamburger és kóla, műanyag rémségek made in china, lézerfény, toprongy és tűsarok, hátizsák és fez, divatosra nyírt státuszkutya és kóbor macskák hada, mindenféle színű, korú, vérmérsékletű turisták lépten und nyomon.

A híd valóban újraépült, szebb és régibb, mint valaha.  427 évig állta az idők viharait, de a horvát csapatok 1993-ban lerombolták. Semmi hadi jelentősége nem volt a gyaloghídnak, a rombolás szimbolikus, puszta gonosz tett. Nemzetközi összefogással épült újjá 4 évvel ezelőtt és azóta a világörökség része, Bosznia-Hercegovina jelképe és fő látványossága.

Az egyik hídfő kávéház, mint régen, a másikban kapott helyet a hídról a topázzöld, jéghideg Neretvába ugrálók sportegyesülete.  Leülünk egy utcai asztalhoz, csevapot rendelünk lepényben, békésen bámészkodva falatozunk. Tizenegy óra is elmúlt, de nem enyhül a meleg. Lesétáljuk a vacsorát, megnézzük a régi Karagöz bey mecsetet, ami 1557-ben épült, és bár sok kárt tettek benne, megújult végre ez is. Tetejére egyenlőre csak ponyva került, de kivilágítása a nyugat karácsonyi fényeit idézi. Ami azt illeti, elég giccsesre sikeredett, kár érte.  Az egyik romos ház ablakán kidugja kíváncsi fejét egy akácfa, az éjjel-nappali pékségből árad a jó kenyérillat, az éttermek előtt forog a nyárson a sülő bárány, a piaci árusok összepakolnak és lefekszenek az árujuk mellé. Tisztaság van, jókedv, nyüzsgés, bőség, de a romok nem engednek felejteni.

Rosszul alszunk, a légkondicionáló zajos, de nélküle fulladozunk a kis kamrában. És hajnalban rázendít a kert végében álló minaret tornyában a müezzin. A technika ide is betolakodott, négy hangszóró dobálja énekét a négy égtáj felé.  Akinek füle van, meghallja…

Megreggelizünk, és napvilágnál is megnézzük az óvárost, a hidat. Veszünk kenyeret, friss zsemlét, kalácsot, és megyünk máris tovább…

Nyaralni indulunk végre a csodálatosan kék Adriára. Úticélunk a horvátországi Zadartól kb. 30 kilométerre fekvő Karin, de szállásunk csak szerdától lesz szabad, így teszünk egy kis történelmi nosztalgia-kirándulást a régi Jugoszláviában. Furcsa élményekkel gazdagodunk. A nagy közös Európából érkeztünk, ahol már régóta megszűntek a határok, miközben itt egy ország előbb öt-, majd hat-, sőt időközben hétfelé szakadt. Darabjai is tovább tagolódtak, és minden szakadás vérrel, fájdalommal és szitkokkal járt. 45 évig élt ez az ország, ebből két évtized volt az aranykor. Tito halálával kezdődött az agónia. Mi még a szépre, jóra emlékezve keressük saját huszonöt évvel ezelőtti emlékeinket. Akkoriban kamionnal összebarangoltuk minden zegzugát, de sok szép nyaralásunkat sem felejtjük el soha.

A média szerint a horvátok szigorúan tiltják az élemiszer bevitelét. Komolyan vettük a figyelmeztetést, de nem kellett volna. Pár zacskós levesport meg 4 doboz konzervet reszkíroztam meg, és a határ előtt vettünk két nagy görögdinnyét, mert olyan olcsó volt és olyan szépen kellették magukat. Nem bántuk meg, a szerb-horvát határon egy pillantás az útlevelekre, egy biccentés, és máris “külföldön” jártunk.  Egy folyó a határ, hídon megyünk át, de mások motorcsónakkal, ladikkal utaznak külföldre. Mindkét oldalon szőlőültetvények, ki tudja, melyik kié, akad, aki útlevéllel jár kapálni. Régen gyakran jártak erre a csernyeiek Josipovacon, a testvérfalunkban. Fiatal házasokként mi is részt vettünk egy ilyen hétvégén, vendéglátónkkal, Milannal egy darabig tartottuk is a kapcsolatot. A második világháborúban csernyeiek estek el a falu körül, sírjukat gondosan ápolják Josipovac lakói. Innen a kapcsolat. Aztán megint háború lett. Ennek a legvéresebb szakaszában történt, hogy egy keserves éjszakán a horvátok elfogták a JNA (a jugoszláv néphadsereg, akkoriban már a szerb katonaság) katonáit. Csernyei srácok is voltak köztük. Ezeket a testvérfalu legényei hamar civilbe öltöztették, ellátták iratokkal, és külföldre menekítették. Katonaszökevényként sokáig kellett várniuk az amnesztiára.
Sajnos, már nincs kapcsolat a két falu között, pedig anno az alapszabályzatban megírták, hogy ha Csernye és Josipovac egy-egy fiatalja egymásba szeret és összeházasodnak, a hetedhét országra szóló lakodalom ingyen lesz nekik.

E kis kitérő közben már meg is érkeztünk Vukovárra. Valaha virágzó város volt a Duna és a Vuka folyó találkozásánál. 1991-ben a legborzasztóbb, legvéresebb ütközetet állta ki, az ágyúzás hangjai az éjszaka csendjében Csernyéig is elhallatszottak. A város hős védői 3 hónapon át tartották fel a szerbeket, a város alatti alagútrendszert használták. 7500 katona esett el, a bevonuló sereg még a kórház betegeit sem kímélte. A népirtás áldozatainak temetője a legnagyobb tömegsír Európában a II. világháború óta. Ép ház nem maradt a városban, de a szerb média büszkén hirdette, hogy “felszabadult” Vukovar. Aztán Horvátországban mégiscsak béke lett és Vukovár is lassan feltámadt. Európai összefogással újították fel a villanyhálózatot, az utcákat, középületeket. De még mindig rengeteg a rom a város központjában is. A folyóparton hatalmas fehér kereszt emlékeztet az áldozatokra.

Először egy kávézó előtt ülünk le, Cocktát kérek, “ifjúságunk italát”. Színre hasonlít a kólára, de koffeint nem tartalmaz, a benne lévő csipkebogyótól kellemesen savanykás, a karamellizált cukortól édes, finom üdítő, szlovén találmány az 50-es évekből.

A dunaparti Vrske halászcsárdában finom ebédet kapunk, és senki nem néz görbén ránk a szerb beszéd hallatán. Ebéd közben nézzük a vén Dunát, a szemben lévő kis szigetet, élvezzük, hogy ebből a szögből csak szép dolgokat látunk. Utána sétálgatunk a belvárosban, felveszünk a bankautomatából horvát kúnát (7,2 kúna=1 euró).  Mindenfelé a horvát “sakktáblás” zászlót látni. A hangulat jó, sok a gyerek, a fiatal, zajlik az élet. Hány évnek kell majd eltelnie, hogy a városon és a lelkeken ütött sebek begyógyuljanak?

Vukovar honlapja, fotoalbum  baloldalon lehet az albumok között válogatni.