Hideg téli szombatot választottak a hollandiai magyar iskolák pedagógusainak továbbképzésére. Novemberben esett szó róla először, a sok ünnep ellenére elég gyorsan sikerült tető alá hozni a találkozót. A hágai magyar követség adott otthont a rendezvénynek, igazán kitettek magukért. Reggel tízkor kávéval, teával és némi ünnepi köszöntővel nyitottak, délben pedig szerény ebédet is kaptunk. Persze megjelentek a helyi magyar szervezet képviselői is, mint sok más helyen, itt is csöndes vetélkedés folyik a lelkekért.
A Balassi intézetből érkezett fiatal előadónő felkészülten, vidáman és fáradhatatlanul beszélt, és vette rá a 22 - egymást addig nem, vagy alig ismerő - tanerőt a közös munkára. Sok anyagot és segítséget kaptunk tőle a munkánkhoz, a tervezéshez, feladatok, szövegek válogatásához vagy kitalálásához, nekem mégis a legnagyobb ajándék az volt, hogy kiléphettem végre a homályból, lévén a Limbovi az ország legfiatalabb és legkisebb “intézménye” , ahol egyedül végzek minden munkát. Jólesett elbeszélgetni a rövidebb-hosszabb szünetekben a többiekkel, ismerkedtünk, címet-telefonszámot cseréltünk, talán nem veszítjük egymást szem elől.
Hágáról nem sokat tudok írni, kilenc órakor befutott velem a vonat, és hála az internetnek, meg némi privát segítségnek, ügyesen odataláltam a helyszínre. Meg is jegyeztem magamban, milyen klassz a villamos, akár Pesten az új Combinók. Érthetők a táblák, feliratok, a digitális képernyőn is olvashatók az állomások nevei és a hangosbemondó is segít eligazodni, hol járunk, mi a következő állomás, nevezetes épület, hol a zónahatár stb. A rotterdami tömegközlekedésben már bevált chipkártyás fizetési rendszer már Hágában is működik, a helyiek láthatóan megszokták, de én persze még a régi strippenkaart jeggyel vacakoltam.
Mire vége lett a fejtágításnak, leszállt az este és kigyulladtak a nagyvárosokra jellemző tiritarka fényreklámok, megnyúltak az árnyak, és megváltozott a világ képe is. Nagyobb baj volt, hogy egy öregecske villamost fogtam ki természetesen a technika csodái nélkül. Még csak egy kampón lógó táblácska sem segített, ami pedig negyven éve egy otthoni nyitott tuja alapfelszerelése volt. Minden megállónál a kinti feliratot kellett nézegetnem, ha nem akartam elpasszolni a vasútállomást, lökdöstek is eleget az ajtónál a le- és felszállók.
A holland vonatközlekedés meglehetősen jó, az emeletes IC szerelvények kényelmesek és általában tűrhetően tiszták is.
Eddig jutottam az írásban, természetesen a vonaton, amikor a hangosbemondóban ezt mondta egy együttérző férfihang:
- Hölgyeim és uraim, tíz perc múlva Tilburgba érünk. Sajnos ennek a vonatnak ez lesz a végállomása, mert a besti alagútban tűz ütött ki, így bizonytalan ideig Eindhoven, Maastricht irányában nincs közlekedés. További információkért forduljanak az állomáson a piros sapkás vasutasokhoz.
Siettem volna haza, várt a születésnapos férjem, meg néhány vendég, de hiába, ha nem lehet, hát nem lehet. Ismét alkalmam volt megbámulni a hollandok nyugodtságát. Nem zúgolódtak, nem reklamáltak, mindenki előkapta a telefonját, és hazaszólt, hogy késni fog. Ennyi. Az izgalmak ezután következtek. Mikor leszálltunk, a peron tele lett a Limburgba, a karneválra igyekvő néppel. Skót szoknyák alatt kékülő meztelen férficombok, Asterix, a hétfejű sárkány, óriások, bohócok, medvék, méhecskék, Hófehérkék és kalózok között keress meg egy piros sapkás baktert! A társaság zenélt, énekelt és ivott, ha már mulatni indult. A (jel)meztelenek meg élvezték az ingyencirkuszt. Fél órába telt, mire megoldották a kerülőút-problémát és ismét vonatra szállhattunk.
Este tízre azért sikerült hazaérnem, a vacsorából, ünnepből is maradt még egy kevés. No meg a karneválból is, hiszen ezután jön még a java.
Ha nem túl személyesek az...