Apoetéka

Még adós vagyok az idei nyaralásunkról szóló beszámolóval. Igaz, pestiesen szólva nem nagy durranás volt, de azért elmesélem mégis. Augusztus közepén indultunk, amikor mások már visszafelé jöttek.  A huszadikához kapcsolódó hosszú hétvégét Ráckevén töltöttük, családi körben, édes semmittevéssel. Aztán három napra hazaszaladtunk Magyarcsernyére. Igazán említésre méltó esemény ott sem történt, bár a bögyömben van valami, amiről mégis írnom kell.

Elmentem a bankba pénzt váltani. Mindössze hárman álltak előttem, mégis több, mint fél órámba telt, hogy némi dinárhoz jussak, egyetlen banktisztviselő dolgozik millió utalvány, igazolás, aláírás, nyugta, és a csörömpölő telefon közepén. Állunk az üvegablak innenső oldalán és unatkozunk. Két szerb férfi nagy hangon társalog, humorizál, jókat nevetnek, az egyik láthatóan cége ügyeit intézi, ráér, kitelik a munkaidejéből. Körülnézek, hiszen évek óta nem jártam itt. Valamikor a nyolcvanas években adták át ezt az akkor modern és szép épületet, ami mára már elég kietlen kinézetű lett. Hogy jobban teljen az idő, a feliratokat olvasgatom, illetve csak olvasgatnám, hiszen az egész teremben egyetlenegy magyar szót sem találok. Nem akarok hinni a szememnek, kisétálok a sorból, átmegyek a túloldalra is. Az üvegre ragasztott, számítógéppel írt cetlin szerbül, németül, angolul, franciául és megint szerbül írja, hogy menjačnica, geld wechseln, exchange, changer, és újra menjačnica, de magyarul hiába keresem a pénzváltás szót. A Tilos a dohányzás plakáton a szöveg pláne csak cirill betűkkel van írva. Szép lassan felhergelem magam, majd tudatosan hűtöm is forró fejemet. Első gondolatom, hogy előkapom a golyóstollamat, és kiegészítem a feliratokat, plakátokat. Aztán mégis elállok az ötlettől, közben sorra is kerülök. 

A bankkal végezve elballagok a közeli üzletbe, aminek a kirakatán a könyvesbolt szó díszeleg. Nemrég még valóban árultak itt sok minden egyéb mellett magyar könyveket, újságokat is, most szinte szégyenkeznem kell, hogy ilyesmit keresek. Ettől kezdve kritikus szemmel kutatom mindenfelé a magyar szót. A kis magánboltban sincs semmi kiírva magyarul, az aprócska cetliket böngészem, hogy kiderítsem a különböző péksütemények árát. Az önkiszolgáló ablakába valami helyiérdekű, fontos közlemény van kiragasztva, ez kétnyelvű. Sajnos, rövid kis időmből nem futotta, hogy bejárjam a hivatalos helyeket, községházát, rendőrséget, postát,  így a teljesség igénye nélkül tudok csak véleményt mondani.

A nap folyamán pár ismerősömet megkérdezem, vajon betiltották a magyar feliratokat Magyarcsernyén? De ilyesmiről senki sem tud, talán a falubelieknek föl sem tűnik a hiány. Lehet, tavaly én se vettem volna észre, de mostanában elég sokat olvasgattam a szlovákiai nyelvtörvényről, emiatt érinthet érzékenyebben a dolog. Igaz, Csernye nem igazán turistahely, de azért elég sokan megfordulnak itt Nagyszénásról, Bakonycsernyéről, Isaszegről is. Ők biztosan látják, amit én, egy magyar falut magyar feiratok nélkül.

Talán nem ártana valakinek gatyába rázni ezeket a nyelvi dolgokat, hiszen élni kell a törvény adta lehetőséggel, nehogy - érdektelenségre hivatkozva - megkurtítsák a nehezen kivívott jogokat.

Nincs az a nyaralás, ami egyszer véget ne érne. Öt hét után újra itthonról jelentkezem, és megpróbálom elmesélni, megmutatni, amit láttam.

Vakációm Ercsiben és Budapesten kezdődött, némi semmittevéssel, találkozókkal, beszélgetésekkel. Hamar átálltam az otthoni időbeosztásra, korábban keltem, már 7 óra körül legeltem a friss málnát, szedret a kertben. Végre élveztem a meleget, a napfényt, amit gyakran nélkülözök itt Hollandiában. Anyu kertje szokásosan gyönyörű, gaz még mutatóban sem akad. A szőlőtőkék roskadoznak a kövér fürtök terhe alatt, a földre tottyant érett barackokon méhek züllenek. A madaraknak szánt napraforgók biztosan magasabbak 3 méternél és a virágoskertben pompás rózsák vetélkednek a kardvirágokkal. Megvan még kis barátunk, a levelibéka is, bár a vascső rejtekéből a nagy melegre való tekintettel egy fán lógó kaspóba költözött. 

A kamra, pince polcai lassan megtelnek a nyár palackpostáival, lekvárok, befőttek, savanyúságok sorakoznak katonás rendben. Gyönyörködni és irigyelnivaló ez a rend, azt hiszem, én sose leszek rá képes. Hiányzik belőlem a rendszeresség, kampányszerűen, inkább kötelességből végzem a házimunkát. Hiszen annyi más érdekes dologra kell az idő….

Július 24-én útra kelünk dél felé, Magyarcsernyére megyünk, haza, a falunapokra. Idén tizenharmadik alkalommal rendezték meg a Csernyeiek Találkozóját. Hazahív a harangszó - ez a találkozó hívogató mondata.

Hajdan egy napos volt az esemény, délben találkozó, este bál. Mostanra kinőtte magát a rendezvény, három nap alatt rengeteg program várja a hazalátogató csernyeieket és a vendégeket. Pénteken este a moziteremben telt ház van,  mindenki kíváncsi  a műsorra. Kicsik és nagyobbak néptánccsoportja, citerások, kórus, népdalénekesek szórakoztatják a közönséget. Fellép a testvérfalu kultúrcsoportja is. Apropó testvérfalu. Nagyszénás után Bakonycsernyével is remek kapcsolat alakult ki, sőt Isaszeg és a romániai Igazfalva képviselői is megérkeztek az ünnepre.

A műsor után vacsora és zenés est az ifjúsági otthonban. Vendégek és vendéglátók mulatnak hajnalig. Ilyenkor minden háznál vendég van, hazalátogató rokon vagy a testvérfalukból valaki. Idegen rendszámú autók, buszok parkolnak mindenfelé. A falu már hetek óta lázban van, takarítanak, meszelik a házak elejét, sütnek-főznek, tervezgetnek,  esténként próbára szaladnak. Mindenkinek akad dolga elég.

Szombaton az iskolában kézimunkabemutató nyílik.  A klub asszonyai rendszeresen járnak kiállításokra, a hosszú téli estéken készült hímzések már sok díjat nyertek. Gyűjtik az eredeti régi mintákat, régi hímzéseket, használati tárgyakat. Tervezik egy tájház létrehozását is.

Délben az ifjúsági otthonban közös ebéden veszünk részt. Kevés a hely, de hát sok jó ember kis helyen elfér.  Talán nem ártana itt is belépőjegyet árulni, akkor tudnák a szervezők, hány vendégre számíthatnak. A régi kollégák asztalánál azért én is találok magamnak egy kis helyet. Finom a paprikás, jó a társaság, de a nagy hőségben nem sokáig maradunk. Jobb kint a fák alatt. Pár éve kivágták a falu központjában a fákat, fájt látni a kopár utcákat, de mostanra már szépen megnőtt az új ültetés, ismét van zöld és árnyék.

Este Anna-bálba megyünk. A vacsora egyszerű, de finom, a zenekar fáradhatatlanul játszik, de a szokásos tombolát nagyon későre tették, alig győzzük kivárni. A 20 szelvény egyikével nyerek 3 kristály tányérkát és a vihar előtti utolsó percekben hazakocogunk.

Vasárnap szép napra ébredünk, volt ugyan éjjel egy jó kis zápor, de maradt a meleg idő. A faluvégi futballpályára vezet az utunk, ahol paprikásfőző verseny van. A tegnapi, tegnapelőtti zenekar még mindig bírja, muzsikálnak. A gyerekeknek mindenféle programot szerveztek, ugróvárat, kosárradobást, zsákbanfutást. Sütik a lángost, a palacsintát, hideg italokkal is készültek. A tribün felett az enyhe szellő lengeti a magyar zászlót Magyarcsernye felirattal. Örülök neki, mert 15-20 éve bizony még nem nagyon lehetett ilyesmit látni.  Az akkori hatalom erőltette a jugoszlávságot.

Teszünk egy kört a pálya szélén, szemrevételezzük a bográcsokat. Hangulatosak a sátrak, a zsűri nemcsak az ételt, de a környezetet, díszítést, tálalást is pontozza. A nagy sátorban ülünk le, ebéd közben van a díjkiosztó, ebből sajnos keveset látunk. Jó lenne talán még evés előtt és valami központi helyen tartani. A hangulat viszont remek, a nagyszénásiak vezetője szinte könyörög kis csapatának, 5 órakor indulniuk kellene.

Az évek során barátságok szövődtek, gyerekek, felnőttek járnak egymáshoz látogatóba, jönnek-mennek a levelek, újságok.  Kevés, ami elválaszt, egyre több, ami összeköt. Hamar eltelik a három nap, sűrű a program. Közben meglátogatom a régi szomszédokat, barátokat, a komáékat. Naponta élvezem a sokféle pékárut, finom kenyeret, joghurtot a kisboltból. De főleg az otthoni ízes beszédet, a szíveslátást. Minden ott folytatódik, ahol egy éve elhagytuk.

Sétálok az ismerős utcákon, a régi és új házak mellett egyre gyakrabban feltűnik egy harmadik kategória, az elhagyatott, romos házaké. A találkozó barátságos képei közé betolakodnak az elárvult porták. A mi generációnkból sokan elmentek a háború miatt, egyre kevesebb a gyerek. 15 éve még több mint hatszázan jártak a csernyei iskolába, ma alig 160 a létszám. És még mindig tart az elvándorlás.  De sokunkat hazahív a harangszó.

Napok óta készülődöm, végre nyaralni megyek. A szabadság első napjait Magyarországon töltöm majd, utána vajdasági kis falunk, Magyarcsernye következik, ahol tizenhárom év óta Anna-nap tájékán minden évben háromnapos faluünnepet tartanak. Ilyenkor a falu lakossága megduplázódik, hiszen összesereglenek a világ minden tájára kirajzott csernyeiek. Minden házban vendégek vannak, a kapuk előtt idegen rendszámú kocsik állnak, mindenki ünneplőben sürgölődik. A színházteremben műkedvelő előadást rendeznek, az iskola folyosóin kézimunka-kiállítást láthatunk, a faluvégi futballpályán öregfiúk mérkőznek a helyi focicsapattal. A tűzoltók bográcsában rotyog a paprikás és szombat este Anna-bál van. Hónapok óta készülnek az otthoniak, tisztára söprik a falut, meszelnek, füvet vágnak, ablakot mosnak, sütnek-főznek, próbálják a dalokat, táncokat. És alig várják már a hozzánk hasonló csavargókat, hogy hazatérjenek és meséljenek. Hozzanak egy kis friss szelet, ami elfújja a szürke mindennapok ködét. Szeretek hazamenni, szeretem, hogy lépten-nyomon megállítanak az utcán és mindenkinek van hozzám néhány kedves szava. Szeretem, hogy minden kapu nyitva, nem kell kiabálni, csöngetni, zörögni, csak benyitok mindenhová, mintha hazamennék. Minden háznál megvan még a helyem, úgy ülök le, mint tíz-tizenöt éve minden nyáron. Szeretem az esti tücsökzenét, eső előtt a hangos békakórust,  a meleg nyári éjszakában bolondul illatozó estikét. Egymás után fűzöm föl a múlt meglelt gyöngyszemeit, míg végül hosszú lánc lesz belőle. 

Bemegyek az iskolába, az óvodába is. A tárgyak többsége a régi helyén, tán behunyt szemmel is eligazodnék. Az emberekről már nem mondhatom el ugyanazt. A volt kollégák többsége már nyugdíjba ment, helyüket fiatalok foglalták el. Nézegetem a Csernyei Újság legfrissebb számában az elsőáldozók, bérmálkozók, ballagók névsorát, és már csak elvétve fedezek föl ismert nevet. De ha meglátom valamelyik gyereket az utcán, sokszor kitalálom, kifia, kilánya. Hiszen anyja vagy apja az én óvodásom volt és fölfedezem a kis arcocskán az ismerős vonásokat.

Néhány nap alatt körüljárom a szomszédokat, barátokat, rokonokat, minden régi kedves helyet. Búcsúzni nagyon nem szeretek, legszívesebben éjjel szöknék ki a faluból. Idén azonban igazi nyaralás követi az otthon töltött napokat, a horvátországi Zadarba megyünk.

Majd mesélek róla, ha visszajöttem.

Mint a legtöbb ünnepen, ma is orvul szobámba lopódzik a nosztalgia. Megül egy homályos sarokban, s ha kicsit nem figyelek, nyirkos ujjait a torkomra fonja. Elfogy a levegőm,  homályosan látok. Eszembe jutnak régi márciusok. A kézimunka-órán nemzetiszínű szalagból ügyetlen ujjaink girbegurba kokárdát idomítottak.  Büszkén viseltem az olcsó sötétkék nylonköpeny zsebére tűzve. Aznap vajas-mézes kenyér volt az uzsonna a megszokott zsíros vagy margarinos helyett, és egy kekszet is kaptunk mellé. Nagyobbacska koromban jó szavaló voltam, ünnepi ruhában, vörös nyakkendőben álltam a színpadon, Petőfi verset mondtam.  Az énekkarban, színjátszó körben is szerepeltem.  Ez mindig jó nap volt, siker, taps, az ünnep és a tavasz megrészegített bennünket, még a notórius rendbontók is megszelidültek kissé.

Szerettem Petőfit, ma is szeretem.  (Bejegyzés olvasásának folytatása »)

Van egy régi vágyunk, szeretnénk majd egyszer Hollandiától vajdasági kis falunkig mindenféle sorbanállás, várakozás, határellenőrzés és útlevélmutogatás nélkül hazamenni. Néha ez az álom szinte karnyújtásnyira van, máskor fényévekre kerül tőlünk.

Vasárnap  zajlott Szerbiában az esedékes elnökválasztás első fordulója.  Izgatottan lestük a híradásokat, kerestük az interneten a részeredményeket. Sajnos a Magyar Szó és a Szabadkai Újság nem frissített, mintha nem foglalkozott volna a történésekkel, így kénytelenek voltunk a szerb újságokból tájékozódni. Érdekes volt böngészni a cirill betűs internetet.

Az eredmények láttán vegyesek az érzelmeink. Örömmel nyugtáztuk, hogy végre megszűnt a politikai közömbösség és 60%-on felül volt a részvételi arány. A másik jó hír, hogy a vajdasági magyar pártok, megelégelve az évtizedes széthúzást, közös koalíciós jelöltet állítottak Pásztor István személyében, aki több mint százezer szavazatot kapott.

Sajnos Boris Tadic, az EU felé törekvő demokratikus jelölt a második helyre szorult az ultranacionalista Nikolic mögött. Most  szorongva várjuk a február 3-i második fordulót.  A szavazást nagyban befolyásolta a Koszovó státuszáról folyó nemzetközi huzavona.  És Vajdaságnak egyáltalán nem mindegy, ki ül majd az elnöki székben.  Mennyire messze lesz tőlük Európa?

Azért van még remény. Drukkolunk.